05/03/2024
Tegnap reggel Saint-Louisban úgy éreztem, elég volt, elfáradtam, hazamegyek. Aztán a mauritán határlepes utan annyi pumba jött szembe, hogy felvidítottak. Nem féltek, meterekről bambultam őket, legalább fél órán keresztül. Annyira mosolyogva indultam tovább, hogy még a Nouakchottba vezető leterot is elnéztem, es mentem tovább Rosso felé. Szerencsére csak par kilométert.
Nouakchottban autózni nappal szörnyű, sötétben rettenet. Az autók felenek semmilyen világítása nincs, de mennek minden irányból minden irányba. Bárhol megallnak, es barmikor elindulnak, természetesen minden jelzés nélkül. Mindezt nehezítik a kivilágítatlan csacsifogatok és az össze -vissza szaladgáló gyalogosok is. Szerencsére ép bőrrel, illetve autóval érkeztem a szállásra.
Reggel utba ejtettem a muhelyt, ahol lefelé a klímat javitották. Zsíroztattam a homok előtt, es kis elektromos javítas is belefért. Sőt szereztek sim kártyát, ami Mauritaniaban kisebb csoda. Egy embernek egy kartyaja lehet, azt nevre szólóan regisztrálják. Kulfoldinek elvben nem adnak. Most a szerviz tulaj húgának nevén futok 😃 azóta már megjottem esti szalasomra. Kozelebb, mint terveztem, de innen nem nagyon van békés hely , ugyhigy a bamakosok által jól ismert Boutilimit vendégszeretetét élvezem. Ha létezik 0 csillagos hely, ez az...
Holnaptól nagy kaland jon, 2000 kilometer a Szahara belsejében, eltemetett ezer éves városokkal, sosem használt vonatalagúttal, a világ masodik legnagyobb monolitjával, és leghosszabb vasútjával. Közben elmegyek az elsüllyedt Atlantisz mellett, merthogy a legenda - sőt, Platón - szerint is a tündöklő világ egykoron itt állt.
Bízom az autóban es bízom magamban. Egyedül ez az út nagy vállalkozás, de ha kimegyek a homok másik végén, örök emlék lesz.
