30/11/2025
Egy résztvevő leírása a 2025-ös Siclander 4xpedition Algeria rally-ról.
9700 km Afrikán át – Kolozsvárról a Szaharáig és vissza
Vannak pillanatok az életben, amikor az ismeretlen hívása már nem hagy nyugodni. Nálam ez a hang Afrikából jön. Évek óta járom ezt a kontinenst, több mint kilenc országon vagyok túl, mégis minden egyes út képes úgy meglepni, mintha először járnék ott.
Most egy ilyen útról tértünk vissza: kb. 9700 km, Kolozsvártól indulva, Európán át, komppal Civitavecchia–Tunis, majd Tunézia és Algéria mélye, egészen a „már nem is a Föld” kategóriájú tájakig – és vissza.
Az expedíciót SicLander szervezte, egy jó barátom, mi pedig összesen nyolc terepjáróval vágtunk neki ennek a kicsivel több mint háromhetes, poros, homokos, néha idegőrlő, de minden pillanatában megérős kalandnak.
Elindulni mindig könnyű… aztán jön a valóság
Itthon, és Kolozsvár környékén hónapokig készültünk: futómű, kormány, szerviz, „mindent átnéztünk” – legalábbis papíron. A valóságot a sivatag mondja meg, nem a számla.
Tunéziában, amikor már mélyen bent voltunk a homokban, kiderült, hogy az otthoni munka finoman szólva is „fos” volt:
kormánykazetta-probléma a semmi közepén.
Kétszer is próbáltuk Tunéziában megjavíttatni – idő, ideg, pénz, közben a többieket sem akarod feltartani. Aztán jött Algéria, ahol végül kevesebb mint 200 euróért kaptunk egy teljesen új kormánykazettát, és 40 euróért meg is csinálták a munkát. Onnantól kezdve az autó végre úgy viselkedett, ahogy kellett volna már az elejétől.
Az egész út alatt egyetlen másik komolyabb technikai gondunk volt: egy fékcső adta meg magát. Ezt is helyben, a semmi közepén, afrikai módon, gyorsan és hatékonyan orvosoltuk.
Tunézia – a kezdet: olajfák, sós tavak és az első homok
A kompról legördülve Tunis, Sousse, El Jem, Matmata, Tataouine, Ksar Ghilane – a nevek mögött pedig történetek:
El Jem: római amfiteátrum, ami simán versenybe száll bármelyik európai látvánnyal.
Matmata: barlanglakások, berber világ és Star Wars hangulat.
Chott el Jerid: végtelen sós síkság, délibáb, tükörszerű felszín, ahol az ég és a föld összefolyik.
Aztán jött az első igazi sivatagi beavatás, a dűnék, a Grand Erg Oriental pereme, Ksar Ghilane, termálforrások, homokdombok, csillagos ég. Itt kezdődik az, amit már nem lehet szavakkal elmagyarázni – csak átélni.
Külön fejezetet érdemel a Rommel-ut (piste) hegyek között kanyargó, második világháborús katonai útvonal, ahol egy éjszakát kint is aludtunk. A csend, a csillagok, a sziklák, a hűvös sivatagi levegő – ez már az a kategória, ahová „all inclusive” csomaggal soha nem fogsz eljutni.
Átlépni Algériába – papírhegyek, csendőrök és olajmezők
Az algériai határ nem a „szia, pecsét, jó utat” típus.
Papírok, vízum, biztosítás, ellenőrzés, hosszan tartó várakozás, miközben nézed a „roncstelep-ralit”: öreg, szétrohadt Mercedesek, telekannázva üzemanyagal, ahogy a homokban cikáznak. Záró jelben jegyzem meg Algériában átszámitva kemény 6 lejért majdnem 11 liter ( motorint) kapsz.
Algériában konvojban kötelező haladni, és éjszaka nem lehet menni. Ha leszáll az este, a konvoj megáll – pont.
Napközben pedig rendőrségi és csendőrségi checkpointok sora:
- dokumentumellenőrzés,
- regisztráció,
-néha fegyveres kíséret,
és több száz, sőt közel 2000 km-nyi út az olaj- és gázmezők között, szigorúan ellenőrzött zónákon át.
Aki innen nézi a híreket, gyakran csak a veszélyt látja. Mi azt is láttuk, hogy ezek az emberek azért dolgoznak, hogy mi biztonságban átjussunk a világ egyik legzártabb, ugyanakkor legvarázslatosabb vidékén.
Ahol már nem is a Földön jársz – Tassili n’Ajjer, Tadrart Rouge, Djanet
Ahogy dél felé haladtunk, Algéria elkezd lassan „átkapcsolni” egy másik dimenzióba.
A Tassili n’Ajjer Nemzeti Park, a Tadrart Rouge, Djanet környéke már az a világ, ahová se fapados járat, se buszos csoport nem visz el. Itt tényleg csak az jut el, aki:
sok ezer kilométert vezet,
bírja a port, a hőséget, a fáradtságot,
és hajlandó lemondani a kényelemről a csodáért cserébe.
Homokkő-katedrálisok, vörös dűnék, természetes sziklaívek, ősi sziklarajzok, eldugott kanyonok, rejtett vízgyűjtők – olyan, mintha valaki fogta volna a Földet, és egy másik bolygó mintájára kicsit újratervezte volna a díszletet.
Volt, hogy a sivatag közepén, vörös homok és sziklák között táboroztunk, teljes fény- és zajmentes zónában. Csak a csillagos égbolt, az értékes tűz ropogása, a teavíz sistergése és a csend.
Az a fajta csend, ami először furcsa, aztán egyszer csak elkezdesz benne önmagaddal is találkozni.
Nem csak kilométerek – emberek, csapat, barátságok
Ahol a kaland találkozik az emberséggel – egy iskola a világ végén
Az út felénél, amikor már túl voltunk több ezer kilométeren, checkpointokon, dűnéken és olajmezőkön, elérkeztünk egy olyan ponthoz, ami teljesen másképp érintett meg mindannyiunkat.
A nyolc autó nem csak túrázni jött Afrikába, hanem hogy vigyen valamit vissza is.
Megálltunk egy távoli, sivatagi iskolánál, ahol a gyerekek olyan körülmények között tanulnak, amit Európából nézve nehéz elképzelni.
Ide vittük el azokat a segélycsomagokat, amelyekért az expedíció minden tagja készült:
tanszereket, füzeteket, tollakat, ceruzákat,
alapvető élelmiszereket,
ruhát és meleg holmikat,
kisebb játékokat és apróságokat, amik a gyerekeknek ott óriási örömöt jelentenek.
Nyolc autónyi adomány – nem óriási világmegváltás, de annyi, ami ott fontos volt, és érezhető változást hozott.
A gyerekek mosolya, a tanárok hálája, az a tiszta öröm, amit a legegyszerűbb dolgok is előhoztak…
Ez volt az a pillanat, amikor az ember megérti, hogy egy expedíció több, mint off-road - overlandig, több, mint kihívás.
Ez az emberségről is szól.
Mi pedig innen továbbindultunk dél felé, a sivatag még mélyebb és vadabb részei felé — de ez a megálló velünk jött tovább.
Nyolc autó, nyolc külön történet, mégis egy közös út.
Az expedíciót a SicLander szervezte – nem egy „9-től 17-ig” típusú kirándulás volt, hanem valódi overland:
korán kelés,
hosszú napok a volán mögött,
homokban ásás, csörlőzés,
közös szerelés,
és sokszor az a fajta fáradtság, amikor már csak a humor és az összetartás visz tovább.
De pont ettől lesz egy ilyen út több, mint „nyaralás”. Az autók néha makacskodtak, a terep próbára tett, a bürokrácia lassított, de a csapat végig egyben maradt, és együtt értünk el oda, ahová nagyon kevesen jutnak el.
Az út vége – szimbolikusan Szlovákiában
Bármilyen furcsa, ezt az afrikai történetet nem Afrikában fejeztük be, hanem jelképesen Szlovákiában, egy jó barátomnál, Ludónál, aki egykor az Idegenlégióban szolgált.
Egy ünnepi reggelivel várt – európai ízek, meleg kávé, baráti beszélgetés –, mintha a Szahara porát itt mostuk volna le végleg magunkról.
Innen indultunk tovább haza, vissza Kolozsvárra - majd a világ közepére Szentgyörgyre. GPS szerint véget ért az út – bennünk viszont még sokáig dolgozni fog.
Mit visz magával az ember egy ilyen útról?
Nem csak koordinátákat, fotókat és sztorikat.
Hanem azt az érzést, hogy:
mennyire törékeny, mégis erős az ember,
mennyire kicsi vagyunk a tájhoz képest,
és mennyire sokat ad, ha kilépsz a komfortzónából.
Ez az expedíció nem csak egy útvonal volt Kolozsvártól Algériáig, hanem egy utazás bennünk is – türelemben, alázatban, bizalomban, barátságban.
A képek majd mesélnek tovább – ez a pár sor csak annyi, mint egy poros keréknyom a homokban. A szél elfújja, de aki ott volt, mindig tudni fogja, merre vezetett.
