10/06/2025
UTH beszámoló (2. rész)
Az igazi ultrafutás ott kezdődik, ahol a komfortzónád véget ér. Ott, ahol már azt hiszed, nem bírod tovább – és mégis teszel egy lépést. És aztán még egyet. És egyszer csak célba érsz, mert nem adtad fel. Ez örökre megváltoztatja az önképed.
Az utolsó 19km a túlélés szakasza volt a célig.
Már semmi sem fáj úgy, mint korábban – mert mindened fáj. A lépéseid darabosak, a térded nyilall, a combod remeg és már nem tart meg. Felfelé alig tudod felvonszolni magad, de amikor a csúcsra érve elindulnál lefelé, annyira szúr a térded, hogy inkább újra megmásznál egy hegyet. A látásod néha elhomályosul. Minden egyes lépés küzdelem, és csak a cél tart életben. Itt már nem számít a tempó, csak az, hogy haladj. Az idő elveszíti jelentőségét. A percek, órák összemosódnak. Az egyetlen dolog, amit érzel, az a fájdalom és a remény, hogy egyszer eljön a pillanat: a cél. És amikor végre meglátod a célt – egy sátor, egy futótárs tapsa, a szeretteid a célkapuban–, valami eltörik benned. Könnyek szöknek a szemedbe, a túlélés könnyei. Végigcsináltad. Legyőzted önmagad. Győztél. Mindannyian más háttérrel, más körülményekkel, de azonos céllal érkezünk a versenyre. Szerintem mindenki győztes, aki egy ilyen távon megvívja a maga csatáját. Az ultrafutás nem a tempóról, nem az óráról, nem a győzelemről szól. Hanem arról, hogy ki vagy, amikor minden fáj, amikor már nincs kényelem, nincs zaj, csak te vagy és a természet. Egy ultratáv során levetkőzöl minden szerepet – csak egy ember vagy, aki halad előre. ..Folytatás a következő posztban
