20/02/2026
A vízesést elhagyva már nem sokáig élvezhettük az új utat. Dalaba előtt jóval elkezdődött a minősíthetetlen, kátyús útszakasz.
Jellemző, hogy a Google Maps 124 kilométerre közel öt órát jósolt, és ez sajnos nem volt túlzás.
Dalabában csak egy rövid kört tettünk, megálltunk a korábbi szállásunknál és az autószerelőnél is. Két éve itt majdnem egy teljes hetet várakoztunk, amikor egy váltószétesés miatt mozdulni sem tudtunk. Most azért jóleső érzés volt az ismerősökhöz betérni, mindenhol nagy örömmel fogadtak minket, és a kis ajándékainkat. Nem időztünk sokat, mentünk tovább, már vártak bennünket egy kis faluban.
2024-ben a Bamakós Facebook-csoportban megismerkedtem egy helyi, guineai sráccal, akihez akkor már többen is ellátogattak, nekem viszont akkor nem sikerült. Most viszont beterveztük ezt a találkozást. Labé előtt, a főúttól nagyjából két kilométerre, egy Fello Bantan nevű faluban él a családjával, ahol helyi viszonyok között egy igazi kis mintafalut hoztak létre.
A rettenetes út miatt már sötétben érkeztünk meg a faluba, ahol a legnagyobb meglepetésünkre a falu apraja-nagyja hatalmas szeretettel várt bennünket. Úgy gondoltuk, majd megkérjük őket, hadd aludjunk ott valahol a sátrainkban, de erről hallani sem akartak, ragaszkodtak hozzá, hogy az egyik házban aludjunk, és természetesen vacsorázzunk is velük.
A vacsora főtt maniókagyökér és frissen szedett papaja volt. Ezután még sokáig beszélgettünk, kevés angollal, Google Fordítóval, és sok mosollyal miközben folyamatosan érkeztek a falubeliek, hogy üdvözöljenek minket. Végül megbeszéltük a másnapi ébresztőt és a további programot: reggeli kávézás, közös reggeli, majd a falu és a környék bemutatása.
Reggel vendéglátónk, Mamadou Barry kis kávézójában ittuk meg az első arabica kávét. Egy nádfedeles, apró kunyhó volt, meglepően jó klímával. A reggeli egy másik házban várt ránk, közben folyamatosan köszöntöttek bennünket akikkel eddig még nem találkoztunk Ezután körbejártuk a falut, és megnéztük a meglehetősen nagy, négytornyos, épülő mecsetet is, amelyet egy innen elszármazott, ma már Amerikában élő üzletember finanszíroz, aki a világ több pontján magániskolákat is működtet.
Ezután a falu melletti fúrt kutat néztük meg, ahonnan napelemekkel termelt áram segítségével szivattyúzzák fel a vizet egy tízezer literes kis víztoronyba. Innen indultunk tovább a közeli folyóhoz. Csak menet közben derült ki, hogy a túra jóval hosszabb lesz, mint gondoltuk, így sem vizet, sem mást nem vittünk magunkkal. Megnéztük a több száz éve használt függőhidat, majd a folyó egy sziklás, zúgós szakaszát.
Addigra már rettenetesen szomjas voltam. Félretéve minden jól bevált szabályt, ittam néhány kortyot közvetlenül a folyóból. Ők is ezt tették, teljes természetességgel, és nyugtattak, hogy a víz tiszta, nyugodtan iható.
Több órával később visszatérve a faluba már várt bennünket az ebéd. Az asszonyok főtt csirkehússal és rizzsel készültek, ami a hosszú séta után elképesztően jólesett. Alaposan jóllaktunk. Ezután átadtuk az ajándékainkat. Ők már előző este és reggel is megmutatták, mit jelent náluk a vendégszeretet: kézzel font kosarakkal, tálcákkal és rengeteg papajával pakoltak meg bennünket. A vendéglátásért cserébe semmit nem voltak hajlandók elfogadni.
Végül megtelt szívvel búcsúztunk el a falutól, olyan élménnyel, amit nehéz szavakba önteni, de biztosan velünk marad sokáig.
Ahogy elindultunk tovább, még bennem volt a nap minden élménye, az őszinte vendégszeretet. Ugyanakkor valami már akkor sem volt teljesen rendben. Fáradtnak éreztem magam, szokatlanul kimerültnek, de betudtam az útnak, a melegnek, a hosszú napnak.
Csak később derült ki, hogy a testem egészen máshogy gondolta ezt a napot lezárni.
