09/08/2026
Hegymászók, lavinák, kockázat - véleménycikk
Az alábbi gondolatáradat régóta érlelődik bennem, a Broad Peak-események csak megadták a végső lökést és elszántságot, hogy publikáljam is őket. Hangsúlyozom, hogy véleményről van szó, senkitől sem várom, hogy feltétel nélkül a magáé elé-fölé helyezze, sőt, biztos lesznek, akiknek nem fog tetszeni. Nem szívesen bántom meg senki érzéseit, de a fő célom, hogy segítsek biztonságosabb körülményeket teremteni olvasóim hegyi kalandjaihoz, csak úgy valósítható meg, ha őszinte vagyok ilyen kérdésekben.
Hegymászók és lavinák
A kiinduló, aktuális kérdés, ami sokakban megütközést válthat ki elsőre, hogy miből gondolom (nem vagyok egyedül), hogy Nirmal Purja és társai nem értékelték helyesen a lavinaveszélyt, holott óriási gyakorlattal rendelkeznek?
Röviden: abból, hogy a hegymászók, síelők (lehet, meglepően) jelentős része szintén nem teszi, még a tradicionálisan gazdagabb hegyisport-kultúrával, hagyományokkal bíró országokban sem.
Hosszabban: Azzal én is egyetértek, hogy számos területen - mászótechnika, eszközhasználat, akklimatizáció, biztonságtechnika stb. - tökélyre fejlődhetett az alpinisták tudása a rengeteg 8000-es mászás során, a lavina-kérdés viszont némiképp kakukktojás - ez ugyanis csak részben gyakorlati ismeret, és nem kapcsolódik a mászáshoz, mint tevékenységhez szervesen. Más szavakkal: nem a bennünk rejlő sportolót, kalandort érdekli, hanem óvatos, veszélyekre kihegyezett emberként foglalkozunk vele.
Személyesen ismerek és nagyra becsülök hegymászókat, akik úgy gondolják, mint többen a fórumokon véleményt formálók közül, hogy az évek és a mászótapasztalat egyfajta érzékkel, rutinnal vértezi fel az alpinistát a lavinákat illetően, amik egyébként is a hegy kiismerhetetlen természetének megnyilvánulásai. Tévednek.
A lavina-jelenséget az értheti, kezelheti magas szinten (merthogy lehetséges), aki célirányosan, tudatosan tanul, fejleszti magát, felkészül, megszerzett ismereteit gyakorolja, következetesen alkalmazza. Ezek elméleti része akár otthon ülve, gyakorlati oldala pedig hiteles mentorok, mászótársak, oktatók segitségével is történhet a téli magashegyi kalandok és/vagy tanfolyamok során.
Ilyen segítőket kis hazánkban, sőt, a blog követői között is találunk; ami mindenképp közös bennük, hogy nem a hegyek meghódítása t***e őket szakemberré, hanem a fentebb említett elköteleződés a fejlődésre, tanulásra.
Miért mások ők? Nyilván vannak köztük szakmailag elhivatott hegyi(túra)vezetők, akik számára ez evidens út, de összességében a lényeg az, hogy a szóban forgó emberek olyan sportolók, akik (tételmondat következik)
nem csak káros mellékhatásként tekintenek a lavinára, hanem tevékenységük egyik fő meghatározójaként.
Amikor ráébredtem, hogy a téli hegymászás, síalpinizmus, extrém síelés, azon belül is a kuloárokban való mozgás az, ami engem vonz, rövid úton megérkeztem a lavinák megismerésének vágyához, nem is volt más választásom. A két utóbbi szakágban könnyebb eljutni oda, hogy a lavinaterep maga a közeg, a harc színtere, a lavinák a sárkányok, amikkel a "hősnek" meg kell vívni.Egy hegymászónak, téli túrázónak ezzel szemben ez egy probléma a sok közül, ami térben és időben is változó, gyakran elhanyagolható léptékű, mértékű. Könnyű belátni, hogy a fent említett kíváncsiság és vágy a tanulásra így miért alakul ki nehezebben, és fordul valaki a misztikum, a hitgyakorlás irányába ahelyett, hogy a tudományos alapokkal kezdene ismerkedni.
Hogy miért nem elégedtem meg azzal, hogy csak magamat képzem a témában, s kezdtem blogírásba, arra is ez utóbbi gondolat a válasz. A kezdetektől fogva egyértelmű számomra, hogy gyakran mennyire hiányos, féligazságokkal és mítoszokkal teli a kép a lavinákkal kapcsolatban, még a legmagasabb szintű teljesítményt nyújtó alpinisták körében is. Ha ezt kiegészítjük a sok-sok mozgatórugóval, melyek gondolatban már jó előre, a csúcs irányába repítik a hegymászót, de épp azt az alázatos, higgadt-elemző hozzáállást szorítják háttérbe, ami a lavina-kezeléshez (s a kockázatértékeléshez úgy általában) szükséges, talán érthetővé válik, hogy miért vagyok szkeptikus Nirmal Purja és társai felkészülését és döntéseit illetően.
Nézzük meg, hogy mi derül ki kommunikációs kultúrájukról egy háttérbeszélgetés folyamán; hogyan fordulhatott elő, hogy a baleset és annak realizálása között hosszú órák teltek el: (a csatolt videóban 5:09-től)
A K2-n mozgó csapat (Seven Summits) érzékeli a lavinát, és rádión kapcsolatba lépnek a BP-csapattal, azok pedig megpróbálnak a mászókkal. Nincs válasz, de ez nem is meglepő, a rádiók gyakran ki vannak kapcsolva takarékoskodási célból. Este lesz, mire elkezdenek gyanakodni, és csak akkor válik komollyá az aggodalom, amikor a 10 mászó 4 különböző csapata egymással is egyeztet, s kiderül, hogy senkivel sincs kapcsolat. Ekkor hívják fel a katmandui Seven Summits központot, hogy nézzenek rá a GPS-trackekre, az alaptáborban ugyanis nincs internet...
Ami ebből kiderül, az bármi nemű lavina- vagy egyéb vészhelyzeti protokoll hiánya.
Ilyen módon nem kell, hogy a hegyen történő bármilyen lavina után bejelentkezzenek a mászók rádión, hogy köszi, jól vagyunk, nem kell keresni, menteni senkit; pedig ha volna erre szabály, hívás híján hamarabb kiderülhetne, hogy valami nincs rendben.
Ezek szerint nem szükséges az sem, hogy valaki, akárki kövesse a GPS-tracket, vagy legalább ránézzen néha, s szóljon az alaptábornak, ha valamilyen anomáliát lát.
Miért nem? - A válasz feljebb.
Hegymászók és kockázat
A blogon és egyéb fórumokon is meg szoktam fogalmazni egy-egy baleset kapcsán, hogy véleményem szerint milyen taktika mentén lehetett volna kiküszöbölni, vagy a kockázatot úgy mérsékelni, hogy egyesek bele se kerüljenek a lavinába, másoknak pedig több esély legyen túlélni.
Többször megkaptam már válaszul, ahogy most is, hogy a kereskedelmi expedícióknak, vagy más hegyi szakágaknak mik a normái, célszerű eljárásai, technikái, melyek az én javaslataimmal ellentétesek; illetve, ami ennél is fontosabb kijelentés, hogy az extrém sportok velejárója a kockázatvállalás, aminek része,hogy meghalhatunk.
Valóban?
Nem csupán akkor halunk meg, ha hibázunk, vagy roppant balszerencsénk van (objektív veszélyek, melyek nem olyan általánosak és függetlenek a döntéseinktől, mint ahogy azt többen hinni szeretnék), hanem ennek lehetőségét mi magunk hagyjuk, tudatosan nyitva?
Ha így van, akkor mindaz, amit én és sokan mások képviselek, szükségtelenné, érvénytelenné válik.
Ha a természet rendje, szabályai, körülményei határoznák meg, hogy mi a realitás, azaz mit gondolunk, döntünk, teszünk, akkor csak hibáink és a tényleges vis maior helyzetek törhetnének vesztünkre.Ha az ezektől független vágyaink, céljaink a meghatározók, akkor tényleg sok minden bekerül abba a bizonyos pakliba, egyúttal elismejük, hogy hazárdjátékot űzünk, amit nehéz professzionális hozzáállásként értelmezni.
Mit akarok ezzel mondani?
Azt, hogy nem ér addig a takarónk, ameddig szeretnénk, hogy érjen. Ha az gond, hogy 10 ember egyszerre akar felmászni a hegyre, akkor arra a józan válasz az, hogy nem 10-en másznak fel rá. Ha kell, visszafordulnak. Ha már sokszor visszafordultak, akkor is. Ha valaki mégsem ezt teszi, lelke rajta (guide-ként egy fokkal rosszabbul fest). De tegyünk tisztába valamit: az már nem a sport, nem a hegymászás, nem az emberi tudás és kultúra, mert azok nem lehetnek irracionálisak. Az csak ő, az ember.
A gyakorlati értelmezéshez folytassuk a csatolt videót, ahol Ben Ayers szemlézi a Jenjen Lamaval (Seven Summits) folytatott beszélgetésüket: (11:36-tól)
Először Ben arról beszél, hogy az eljárás az, hogy viharok után 4-5 napig kell várni a stabilizálódáshoz, de Jenjen szerint ez lehetetlen, amikor egy időjárási ablak 2-3 napig tart, majd újra havazni kezd. A körülmények a Karakorumban természetüknél fogva veszélyesek, ez van.
Innentől Jenjent idézi: (videó 12:12-től) "A mászás egy élet-halál döntés, 50-50%. Ha felértél a csúcsra, a szerencsének köszönheted. Muszáj veszélyes körülmények között mozogni, és reménykedni a legjobbakban, különben nincs mászás (...) Amikor Nimsék felmentek, hitték, hogy a körülmények a lehető legjobbak voltak, ez az eset inkább példa az objektív veszélyekre, mint rossz döntések meghozatalára."
Hadd segítsek értelmezni:
Azokat a körülményeket, esélyeket, melyeket a lavinaismeret hiányából fakadó döntéseikkel ők maguk teremt***ek, a hegy(mászás) adottságainak, objektív veszélyeinek vélnek.
Emiatt azt hiszik, hogy tehetetlenek, ezért nem is tesznek semmit.
Emiatt bevállalják a mászást még akkor is, amikor saját elmondásuk alapján is csak egy pénzfeldobásnyi esélyük van.
Kijózanító. Akkor is az lenne, ha nem egy egész szolgáltatási szektor épülne (a téma kapcsán feltételezésem szerint gyanútlan és a vezetőkben bízó kliensek százaival) ezekre az alapokra.
A jó hír, hogy ha a probléma valóban az, amit itt felvázoltam, akkor ezek csupán szemléleti hibák, akármilyen tragikusak is, és rövid úton jelentős eredményeket lehet elérni velük kapcsolatban:
A kommunikáció, a lavinatudás fejlesztése már holnap elkezdhetőek.Hogy mondjak valami konkrétumot is: ahogy vannak Khumbu-doktorok, akik a jégesést készítik elő az Everesten, ugyanúgy alkalmazhatunk lavina-doktorokat is, akik a mászócsapat előtt tevékenykednek a hegyen. Igazi spanyolviasz, Észak-Amerikában ez egy létező szakma a sípályák lavinamentesítésére (ski patrol). Az erre kijelölt serpák felkészítése, felszerelése, gyakorlati feladataik ellátása a hegyen abszolút megvalósítható, legyen szó felderítésről, döntéstámogatásról, kézzelfogható lavina-enyhítő munkákról - feltéve persze, hogy lesz rá igény valaha.
Veszélyes volna? - Nagyon.
De nem annyira, mint a jelenlegi rendszert tovább alkalmazni. Ez ugyanis az adu-ászom a témában: annál minden kimenetel jobb, mint hogy az összes ember meghal, aki elindult a hegyre.
(A videó linkjét kommentben találjátok.)
