06/09/2026
Volt egy időszak, még pályakezdő koromban, hogy egyszerre három munkakört láttam el. Nagy volt bennem a lelkesedés, hogy majd bizonyítok, hogy beletanulok mindenbe, hogy a nehéz feladatokat is megoldom. Akkor is, ha nem marad időm ebédelni, akkor is, ha egy percnyi szusszanás se fér bele a napi pörgésbe.
Nem is tudom, mai fejjel, hogy hogy bírtam... valószínűleg eléggé fáradt lehettem akkoriban...
A főnököm egyszer viccesen meg is jegyezte, amikor új embert akartak felvenni, hogy belőlem kéne még kettő. Hát, értem én, hogy jó dolog a keményen dolgozó alkalmazott, akire nem kell rászólni, akit nem kell ellenőrizgetni (mondjuk ennek ellenére ellenőrizgetett), aki magától teszi a dolgát 110%-on.
Csakhogy ez egy ideig tartható csak fenn, utána bizony jönni fog a kiégés, vagy egyszerűen a motiválatlanság.
De nem is a vezetőkhöz szól most a posztom, hanem azokhoz, akik most dolgoznak baromi keményen, és közben elnyomják az olyan "elhanyagolható" szükségleteiket, mint a pihenés, feltöltődés, magánélet, családi-és baráti kapcsolatok. Mert a munkát sajnos csak ezek kárára lehet olyan intenzitással végezni. Közben a remélt eredmény, legyen az megbecsülés, elismerés, hála, nagy valószínűséggel elmarad.
Ami nekem végülis szerintem a legtöbbet segített, hogy megismerkedtem a férjemmel, aki teljesen az ellentétem volt. Tőle láttam először azt a hozzáállást, hogy lehet pl feladatokra nemet mondani, a nagy elvárásoknak nem megfelelni, felelősségek alól kibújni 😄
Ugyan ez a másik véglet, de ennek a szemléletnek a megismerése segített felismerni, hogy bizony nem muszáj mindig mindent magamra vállalni, és lehet jelezni, ha valami nem tetszik.
Hogy igenis szólhatok, ha túl sok a feladat, ha teljesíthetetlen az elvárás, ha valamiben nem szeretnék részt venni.
Szeptemberben indítok egy csoportot, 3 alkalommal fogunk megnézni tipikus munkahelyi szituációkat, és gyakoroljuk a nemet mondást, határhúzást. Akit érdekel, írjon rám és küldöm a linket a részletekkel...😊
