23/07/2026
„A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés fakultatív.”
A fájdalom az élet része.
Veszteség, válás, betegség, elmúlás, gyász, elutasítás, csalódás, árulás.
A fájdalmat nem lehet megúszni. Ez tapasztalat, ami akár erőforrássá is válhat. Vagy egyszerűen csak sz*r.
Számomra a fájdalom egy rövidebb intervallum, ami nem hatja át az életem. A szenvedés viszont egy tartós „nyűg”. A púp a hátamon, amit cipelek és vonszolok fel a hegytetőre, mert észre sem veszem, hogy rég letehetném.
A szenvedés szerintem sokszor abból születik, ahogy a fájdalommal kapcsolódunk, vagy inkább ahogy nem kapcsolódunk.
Például:
• harcolunk ellene,
• letagadjuk,
• szégyelljük,
• vagy újra és újra ugyanazt a történetet meséljük magunknak: „velem mindig ez történik”, „én ehhez nem vagyok elég”, „nem vagyok méltó rá”, „nem érdemlem meg”, „szerencsétlen vagyok”
Nem gondolom, hogy a szenvedés mindig egyszerűen „döntés kérdése”. Ha valaki traumát hordoz, depresszióval él vagy erős szorongással küzd, nem lehet azt mondani neki, hogy „csak válaszd, hogy ne szenvedj.”. Vagy ha épp mély gyászfolyamatban van valaki, nem lehet azt csak úgy letenni egyik napról a másikra, hogy „most már jó lenne, ha túllépnél ezen”.
Viszont azt gondolom, hogy a szenvedés az identitás részévé válhat. Egy rossz berögződés, egy minta, és teremti magát a helyzet újra és újra, ahol megtapasztalható ugyanaz a fájdalom és szenvedés. Egészen addig, amíg meg nem tanuljuk a leckét.
Ezért talán a fájdalomhoz érdemes úgy hozzáállni, hogy „Mit mutatsz meg nekem? Mire tanítassz?”.
Na nem épp azonnal, amikor a közepén vagyunk a lemélyebb bugyorban. De idővel. Amikor készenállunk rá.
És akkor a fájdalom nem egy seb lesz, aminek a tetejét állandóan lekaparjuk, hanem értékes tanítónkká válik.
💬 Te mit gondolsz? Elkerülhető a szenvedés?
