27/04/2026
Miként múlik el a depresszió?
Tegnap dobta fel a Facebook egy két éves posztomat, melyben az életemet kora kamaszkorom óta végigkíserő depresszióról írtam, és újraolvasva az írást megfogalmazódott bennem, hogy ideje a kiútról is írni.
Eleinte csak félve gondoltam arra, hogy talán vége, elmúlt, nem gyötör többé, de gát korábban is voltak jobb periódusok, honnan tudhatom, hogy nem áll lesben valahol, arra várva, hogy megint gyengébb legyek, és újra maga alá temessen?
Nem mondom, hogy a jóga megoldás mindenre, és azt sem, hogy mindenkinek az. Mások vagyunk, más az utunk, én csak a sajátomról tudok beszámolni, a megéléseimről, tapasztalataimról. Rengeteg változás volt az életemben az elmúlt 3 évben, a válásom óta, és rengeteget változtam én magam is.
Egyet tudok: ha a válás alatt nem jógáztam volna napi 4 órát, biztos felkötöm magam. Az elmém csak akkor volt csendben, amíg a szőnyegen voltam, a nap további részében maga alá temetett a káosz. Aztán mindenben megállapodtunk, lement a jogi procedúra, elváltam, és a fellélegzés helyett az újabb mélypont következett. (Erről olvashatsz itt, Nevető depresszió címmel: https://www.facebook.com/share/p/1Kh3xScMYn/)
És akkor ugranék egyet az időben tavaly júliushoz, amikor egy jóga táborban nagyon mély spirituális élményben volt részem. Olyan mély volt, hogy ki is ütött, és a teremből menekülve próbáltam minél messzebbre jutni mindenkitől, mert éreztem, hogy pillanatokon belül pánikrohamot kapok, és nem óhajtottam közönséget hozzá. Megjegyezném, fiatalon évekig küzdöttem pánikrohamokkal, de már idejét se tudom, mikor volt az utolsó, így ez most meglepett, és nem értettem, mi történik.
Miután összeszedtem magam, visszamentem a társasághoz vacsorázni, de az első falat után éreztem, hogy nem tudok nyelni, a torkom összeszorul, nem kapok levegőt. Bassza meg! Ez kezd nem vicces lenni!
Felpattantam, és újra kirohantam. Valahol az úton rogytam össze, és azon gondolkodtam, milyen szarul nézhetek ki itt a földön kuporogva, miközben egy túrázó társaság épp elhaladt mellettem, és riadtan nézve rám próbáltak a segítségemre sietni, én meg csak mutogatni tudtam, hogy menjenek, jól vagyok, még ha nem is úgy nézek ki éppen.
A roham elmúltával visszamentem a táborba, de éreztem, hogy jön a következő. Oké, ez az a rész, amikor már segítséget kell kérni, mert soha korábban ilyen nem volt, hogy egyik a másik után jöjjön. Mi a picsa történik? Rohantam a jóga tanárom ajtaja felé, izomból vertem az ajtót, és amikor kinyitotta, már csak annyit tudtam kinyögni, pánikrohamom van.
Valahogy túléltem a következő egy órát, majd miután olyan állapotba kerültem, hogy összefüggő mondatokat legyek képes egymás után kimondani, elmeséltem neki a tapasztalásomat. Ó, ennek fényében teljesen érthető a reakcióm. Láttam az igazságot.
Spirituális tapasztalatokról nem szokás beszámolni, mert aki nem élte át, az vagy azt gondolja, hogy megőrültél, vagy maga kezd el képzelegni egy ugyanolyan tapasztalatot várva. De mások vagyunk, a dolgok másképp jelennek meg előttünk, az én tapasztalásom az én elmém nyelve, más elmék máshogy beszélnek, így nem részletezném ennél jobban, hogy mi történt, de a lényeg az: bár mindenhez közünk van ezen a világon, ami megérint minket, semmi nem tud kárt tenni a lényegünkben. Ezt most fogadjuk el így, ebben a formában, mert ezt mondtam. Ez a mondat igaz egy bizonyos síkon, de nem igaz egy másikon, így ne kezdjünk róla vitatkozni, mert ez már filozófia.
Tehát semmi sem árhat nekem valójában. Szeptemberben ért egy nagy veszteség, ami bár fájt, nem küldött padlóra. Mindennap sírtam, de ez már egy másfajta fájdalom volt. Mély, intenzív, ugyanakkor tudtam, hogy nem árthat a lényegemnek. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy ha eddig nem lettem öngyilkos, valószínűleg már nem leszek. Jobban vagyok. Jól vagyok.
De gyanakvó emberként nem akartam elkiabálni, várjuk ki a végét. Lehet, hogy csak idő kell, és visszatér a fáradtság. Néhány hónap múlva félve említettem meg egy barátnőmnek, hogy azt hiszem, jól vagyok. Félve, mert ugye itt vannak ezek a hiedelmek, hogy amikor jól vagyunk, akkor beüt a szar, és megint rossz lesz. Mert mindig is így volt.
Aztán idén februárban elmondtam a jóga tanáromnak is.
- Onnan tudom, hogy jobban vagyok, hogy a dolog nem jobbak. Én lettem más.
A napokban pedig ért egy újabb veszteség. Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, megint nincs értelme semminek, és elfogott a félelem, hogy kezdődik, megint kezdődik, de a pillanat elmúlt, és én itt vagyok. A veszteségeimmel, fájdalmaimmal, reményeimmel, örömeimmel, elveimmel, minden tapasztalatommal együtt. Vagyok.
Sokat gondolkodtam, hogy adhatnám át mindezt, mit kell csinálni, mi a tuti recept. Nincs ilyen, és semmit sem kell csinálni. A változást nem csináljuk, hanem történik. Nem magunkra erőltetjük, hanem hagyjuk. Én csak jógáztam, és figyeltem. És olykor csend lett. És a csendben láttam és megértettem dolgokat, amiket a zajok eltakarnak előlünk.
