08/07/2026
Nézem a harmincnégy éve készült videót. Három héttel később kitörtem a nyakam a Kárpátokban.
Nem érzek szomorúságot. Furcsa érzések kavarognak bennem, miközben figyelem a kicsik „esésvizsgáját”. Az orromban ott a Mikes Kelemen utcai Dózsa-csarnok gyerekkoromtól ismert illata. Érzem, ahogy a tatamit súrolja a talpam, ahogy felveszem a fogást, és visszafogottan eldobom Danit. A fülemben a fegyelmezett csend, átérzem az apróságok elfojtott izgatottságát.
Nyugodt vagyok. Farkasszemet nézek a régmúlttal, nem dübörög a „mi lett volna, ha…” érzése. Elengedtem.
Hirtelen újra benépesül emlékeimben a terem. Edzések, versenyek, táborok képei peregnek előttem. Vaskos poénok, csibészségek, barátságok. Sok vödörnyi veríték, felszakadt szemöldök, összetört fül, műtött térd. Nem fáj. Semmiség ahhoz képest, hogy a nagy dobás nem sikerült. Érzem a tenyeremen a bőrkeményedéseket, ahogy széles fogásokkal, nyakamban az övemre kötött súllyal markolom a kötelet – Istenem… ez még csak az ötödik a tízből.
És a küzdelmek semmi máshoz nem hasonlítható szentsége. Egy trükkösen eladott balra támasztott gáncs, egy balra comb, jobbra váll kombináció öröme, egy benyelt dobás utáni bosszankodás, amit az izzadsággal együtt lemos rólam a tusoló forró vízsugara. Aztán az elégedettség érzése: megcsináltam.
Kócosan, vizes hajjal rohanunk a fiúkkal a 24-es busz után, a gyermekévekben rétesezünk, Berlinert falunk kólával az Expresszben, később a Mosoly művek Borsodi csapoltja csillapítja a szomjunkat.
Életem féltve őrzött évei. Dzsúdóövvel átkötött szenvedély. Túl a nosztalgián. El sem tudtam képzelni a napjaimat dzsúdó nélkül. A sors – vagy a Jóisten – el tudta.
Ma is ösztönből mozdulok egy-egy helyzetnél, ha dzsúdót látok, de a testem már nem követi az elmém rezdülését.
A szívem a tatamin maradt.
Köszönöm a videót Herbert Juditnak!
A Bundesliga-szerű frizurát pedig a fodrászomnak! :-)
