13/02/2026
A kenyér maga az Élet, és az életet tisztelni kell...***
Nagyanyáink idejében nem szaladgáltak a kisboltba kenyérért, hanem nagyjából kéthetente nekiállt a gazdasszony kenyeret dagasztani.
Nem volt könnyű munka, de akkoriban ez volt a természetes.
Általában háromkilós kenyereket sütöttek, ebből lehetett emberes szeleteket vágni. A kisebbeket már inkább cipónak hívták.
Akkoriban nem élesztővel, hanem kovásszal készült a kenyér.
A kenyértészta nagy kincs volt, az életet adta. Külön tekenő járt hozzá, amit semmi másra nem használtak. Ez eredetileg még bükkből készült teknővájó által, nem kevés munkával. Ezt aztán lábra rakták, ha nem volt, akkor a szék is megt***e.
A kenyérhez mindig jó lisztet használtak. A tárolás során belekerült esetleges szennyeződéseket kiszitálták belőle, ez persze arra is jó volt, hogy a lisztet, ezáltal a tésztát is lazábbá t***e.
A kenyér készítése már este elkezdődött, ilyenkor történt a szitálás is.
Éjszaka a liszt felmelegedett, a kelt tésztáknál fontos, hogy minden összetevő langyos legyen.
Esti művelet volt a kovászolás is. Ilyenkor a liszt egy részét félrehúzták, bele egy mélyedést kapartak, ide öntötték a kovászt.
A kovász az előző kenyértésztából eltett tészta volt, melyet még frissiben liszttel elmorzsoltak, és kiszárítottak, majd vászonzacskóban tárolták a következő sütésig.
Mikor aztán újra kenyeret készít***ek, csak ezt kellett elővenni, és vízzel felkavarni. A kovászt a félrehúzott liszttel bekavarták, akkor a kovászfát, mely y-alakú volt - keresztül rakták a teknőn, és rá borították a sütőabroszt. Erre azért volt szükség, hogy ne legyen tésztás az abrosz - viszont a massza védve volt, és némi plusz meleget adott.
Mivel ilyenkor meleg volt éjjel a konyhában, a kovász nem fázhatott meg.
Másnap kora reggel aztán elkezdődött a kenyérkészítés fáradságos folyamata.
Langyos víz és só hozzáadásával elkezdték dagasztani a tésztát. Néha gazdagították is, ami egyben puhábbá is t***e. Használták erre burgonyát, de volt, hogy egy kis kukoricalisztet szórtak hozzá.
Órákig dagasztották a kenyeret, összeállítás után lényegében öklükkel nyomkodták, hajtogatták.
Akkor volt jó a kenyértészta, ha már nem ragadt, a teknőtől is elvált, és a kéz sem volt már tésztás. A kenyér a kalácstésztától mindig egy kicsit keményebb volt.
Amikor egy réteget átdagasztottak, akkor a tésztán mindig hajtottak egy kicsit, így közé szorult a levegő, később lyukacsosabb lett. Pihentették is közben, majd ismételték a folyamatot.
Mikor szép, hólyagos lett a tészta szakajtóba rakták, ott kelt tovább, a szakajtót pedig ruhával letakarták. Pihentették a kenyeret, hogy a duplájára nőjön.
Míg a kenyér kélt, addig befűtötték a kemencét. Annyira kellett felfűteni a kemencét, hogy a végighúzott piszkafa szikrát húzzon rajta. Nem a parázsra tették a kenyeret, azt előtte kihúzták, és a kemence alját áttörölték.
A megkelt kenyértésztát szakajtóból sütőlapátra borították, szokás szerint megvágták - így nem hasadt fel - sbevetették a kemencébe.
A kenyerek 2 órán keresztül is sültek.
Mikor aztán kihúzták a kemencéből, átmosták őket, ettől kapták fényüket, majd kenyérruhába tekerve hagyták kihűlni.
A kenyeret mindig csak a családfő vághatta fel, közben a kés hegyével az aljára keresztet vetve.
A kenyér kisütése után leeső részekből vakarót, vagy kenyérlángost készít***ek. Ezt tejföllel, fokhagymásan fogyasztották.
A kenyeret tisztelték, nem dobtak ki belőle egy falatkát sem.
Fotó: Erich Lessing
Forrás: Internet - irodalmi csoport
