01/02/2026
- „Fiaim! Hetvenhárman állunk e helyen és onnan alulról, a ködből százezer orosz közeledik ránk. De nekünk szembe kell szállnunk e haddal…”
A sztrecsnói piros virágok (részlet)
A sztrecsnói tetőt őrizte Szeredai János kapitány hetvenkét honvéddel és egypár száz rosszul fegyverzett nemzetőrrel.
Már akkor az ország az orosz betörést várta.
A reggeli ködön át távol trombitajelek és erős zúgás hatoltak föl a tetőre.
Már jönnek!
Szeredai összegyűjtötte a nemzetőröket és így szólt:
- Barátaim, ezennel megparancsolom, hogy menjetek haza, görbítsétek helyre a kaszátokat, tegyétek el fejszéteket, rejtsétek el puskátokat. Nektek feleségetek, gyermekeitek vannak, nem tarthatlak itt benneteket. Fordulj, indulj!
A nemzetőrök elvonultak. A százados csak egy öreg parasztot tartott ott. Aztán riadót fuvatott a kürtösökkel s a front előtt így szólt:
- Fiaim! Hetvenhárman állunk e helyen és onnan alulról, a ködből százezer orosz közeledik ránk. De nekünk szembe kell szállnunk e haddal, nehogy a büszke cárnak azt jelentse a vezére, hogy kardcsapás nélkül nyomult át Magyarország határán. Nekünk meg kell őket állítanunk... meg kell nekik mutatnunk, hogy csak úgy tudtak behatolni e haza földjére, hogy mindnyájunkat felkoncoltak. Hadd lássák, hogy olyan nemzettel lesz dolguk e hegyeken túl, amely meg tud halni a szabadságáért.
..A fiatal gyerekekből álló kopott csapat égő tekintete a kapitányra tapadt.
- Fiaim! A mi hazánknak vége. Oly erővel jönnek ránk, hogy el kell buknunk.
- Kapitány uram, ne cifrázd. Fiúk: Éljünk-e tovább haza nélkül, vagy meghaljunk a hazáért?
- Haljunk meg a hazáért! - kiáltott a kis csapat.
- Fiaim, - folytatta a kapitány megindultan, - ti bár vén katonák, de fiatal legények vagytok. Az egész élet előttetek van még... aki el akar menni, ezennel elbocsátom... a legtöbbnek közületek öreg édesanyja, édesapja van otthon, soknak menyasszonya, testvérei. Aki akar, elmehet. Senkit nem ér a gyávaság vádja, hisz száz csatában megmutattátok, hogy hősök vagytok.
Senki se mozdult.
- Fiaim! - szólt Szeredai, - akkor búcsúzzatok el szeretteitektől. Ezt az öreg embert itt tartottam, hogy a leveleiteket elvigye.
És a tizenhét-tizennyolcéves diákgyerekek leültek és borjújokra fektetett papíroson megírták utolsó levelüket. Az a barnaarcú fiú a sárospataki kollégiumhoz címezve megírta sebtiben, hogy most készül meghalni a hazáért Szeredai János hetvenkét társával. Azután beleírta valamennyinek a nevét, rátette a dátumot és beragasztotta a levelet. De még ráért öt-hat más levelet is írni nehézkezű paraszt honvédek helyett is és olyan szépen megírta, hogy ne sirasson édes szülém, mert én a hazámért estem el, de ne feledje el, hogy engedelmes jó fia voltam és imádkozzék érettem.
Szeredai pedig kiállt az oromra és messzelátójával a völgyeket kémlelte... Most szakadtak szét az összes ködfelhők... az aranyos nap betűzött egyszerre a mélységbe és - ott állt alant csillogó fegyverben ezernyi ezer katona.
Mindenki hű puskájához nyúlt s gondosan megvizsgálta. Azután a patrontáskára került a sor: hány orosz halála rejlik benne.
Egyszerre csak megszólaltak az alsóbb dombokon az orosz bombavető mozsarak s a lövegek ott robbantak szét a sztrecsnói tetőn.
A torlaszon kiki elfoglalta a helyét.
S míg fönt a dombon robbantak a bombák, előttük a mennydörgő hurrá harsant föl s egyszerre száz meg száz szürkekabátos katonát láttak feléjük rohanni.
- Tüzelj! - kiáltott Szeredai.
- Tölts, tüzelj! - hangzott Szeredai szava.
- Az oroszok futva hátrálnak, éljen a magyar! A tisztek megállították, rendezik őket. Ágyúkkal jönnek, a többi ágyút is erre igazítják.
A honvédcsapat két sortüzet adott. Egyszerre a torlasz megrendült, majdnem fölrobbant, egyúttal a csapat feje fölött két bomba pattant szét.
Sűrű füst borította a szoros utat.
- Aki él, kapaszkodjék föl a tetőre! - ordított le Szeredai, - mert itt fojtanak bennünket az útban. Rajta, fiúk!
A fölhívásra valami harminc bódult, puskaporfüstös alak mászott föl.
A tetőn egymásnak vetett háttal álltak a haldoklók.
Egyszerre köröskörül az erdőkben megzendült az orosz cári himnusz, a zenekarok fujták, az ezredek üvöltötték. S a tető alatt, az erdőszélen, köröskörül szuronyerdő jelenik meg.
Hatalmas hurrá-kiáltás reszketteti meg a levegőt s a szuronyerdő sebesen megindul fölfelé. Alig voltak harminc lépésnyire.
Ekkor egy aranysisakos fényes tábornok vágtat ki a tömegből s kardjával intve, éles hangon ezt kiáltja:
- Sztoj!
A roham megállt. A tisztek a tábornok mellett teremnek. A tábornok a maroknyi magyarra mutat. Egy tiszt odalovagolt.
- Rendez-vous! (Adjátok meg magatokat!)
- Cél, tűz! - felel Szeredai.
A magyarok sortüzére köröskörül egy fülsiketítő roppanás következik s amikor a füst szétoszlik, nem áll a tetőn senki. A halál egy kaszasuhintással valamennyit levágta. Az oroszok lassan közelednek.
A tábornok odamegy a holttestek közé.
- Tábornok úr, megfujathatjuk a győzelmi himnuszt?
- Ne fujjatok semmit, - szólt a fényes katona elgondolkozva, - a győzelem ezeké a néma halottaké. Ellenben a tilsiti ezredből kétszáz embert rendelj ki, hogy tisztességesen eltemessék őket.
A tábornok jelt ád, az orosz csapatok pedig megkezdték a bevonulást Magyarországra.
[...]
Azóta csak piros virág terem a sztrecsnói tetőn. Én jó Istenem, ha minden efajta történetet feljegyeznénk, ebben az országban talán csupa piros virág teremne.
Rákosi Viktor: Korhadt fakeresztek
Történelmi háttér:
A történet az 1848–49-es magyar szabadságharc utolsó, tragikus szakaszához kapcsolódik. Miután a Habsburg Birodalom önerejéből nem tudta leverni a magyar függetlenségi törekvéseket, 1849 nyarán segítséget kért az Orosz Birodalomtól. I. Miklós cár hatalmas sereget küldött Magyarország ellen, amely túlerőben, több irányból nyomult előre.
A Felvidéken, stratégiai hegyvidéki szorosoknál – köztük a sztrecsnói hágónál – kisebb honvédalakulatok próbálták feltartóztatni az orosz csapatokat. Ezek az ellenállások katonailag reménytelenek voltak, de erkölcsi és történelmi jelentőségük óriási: azt üzenték, hogy Magyarország nem adta meg magát harc nélkül.
A történetben szereplő önfeláldozás a szabadságharc egyik alapélményét sűríti magába: a fiatal honvédek és diákok tudatosan vállalták a biztos halált, hogy tanúságot tegyenek hazaszeretetükről és a szabadság eszméjéről. Ez a gondolat jelenik meg Rákosi Viktor elbeszélésében is, amely nem pusztán történetet mesél el, hanem emléket állít azoknak, „akik meg tudtak halni a szabadságért”.
A sztrecsnói tetőről szóló legenda így vált a magyar történelmi emlékezet részévé: a vereségben is győztes erkölcsi helytállás jelképévé.
