25/07/2026
Másfél hónap telt el azóta, hogy hazaérkeztem a négynapos csendelvonulásról, de csak mostanra értek meg bennem a folyamatok annyira, hogy kéréseteknek megfelelően le tudjam írni őket. Ráadásul nem ez volt az első ilyen jellegű tapasztalásom, már a negyedik alkalommal vágtam bele a csendbe.
Magabiztosan mentem oda, hiszen úgy éreztem, a korábbiak után én már rutinos vagyok, tudom mire számítsak. Bár minden alkalommal más és más megélések voltak, most valahogy a magabiztosságom a tetőfokára hágott.
Azonban tévedtem.
Amikor megérkeztem és elkezdődött az elvonulás, az első huszonnégy órában szembesülnöm kellett a valósággal.
Óriási tükröt tartott minden egyes gyakorlat.
Hol vannak elakadásaim, szőnyeg alá söpört, feldolgozatlan traumáim, mi az, amit elnyomok magamban, amiről már azt hittem, feldolgoztam, mivel terhelem magam.
Kiderült, hogy az a türelem, amiről azt hittem, hogy már a sajátom, valójában csak egy törékeny felszín volt.
Ez a felismerés pont egy olyan időszakban talált meg, amikor a hétköznapokban amúgy is zűrzavar uralkodott bennem a változókori és élet-közepi válság miatt.
A csend mindent felkavart, és az önmagamba vetett hitemet is mélyen megingatta.
Megkérdőjeleztem magam minden szinten.
Nemcsak azt, hogy van-e értelme ennek az elvonulásnak, hanem az eddigi döntéseimet, a hivatásomat és a kapcsolataimat is.
Ott ültem a csendben, és hirtelen nem tudtam, hogy ki vagyok a mindennapi szerepeim, a folyamatos feladatok és a pörgés nélkül. Olyan volt, mintha az az alap is kicsúszott volna a lábam alól, amire az egész eddigi életemet építettem.
A második napon jutottam el a mélypontra.
A kis szilvafa alatt (képletesen Sylva-fa)üldögélve komolyan azon gondolkoztam, hogy összepakolok és hazamegyek. Tehetetlennek és dühösnek éreztem magam, és folyamatosan az járt a fejemben:
Mi a fenét keresek én itt? Negyedszerre is miért vetem alá magam ennek a helyzetnek?
Menekülni akartam, mert a csend olyan kíméletlen tükröt tartott elém, amibe kifejezetten fájt belenézni. Szembe kellett néznem a saját belső zajommal, a belső sürgetéssel, és azzal, hogy az eddigi utak ellenére még mindig mennyire nehezen tudok megállni, magamra figyelni, önmagamat előtérbe helyezni.
Végül a menekülés helyett a maradás mellett döntöttem, és ez volt az egyik legnehezebb, de legjobb elhatározásom.
Át kellett mennem ezen a viharos ponton ahhoz, hogy a hullámok lecsendesedjenek, és végül kitisztuljon a kép.
A konklúzió számomra az, hogy a türelmet, a belső békét, az önmagunk elfogadását nem lehet egyszer s mindenkorra elsajátítani vagy kipipálni. Ez egy életen át tartó folyamat, és minden új életszakaszban újra meg kell küzdeni érte.
Kellett ez a belső harc ahhoz, hogy a tanult minták helyét átvehesse egy valódi, mélyről jövő nyugalom.
Mostanra ez a vihar már elült, és a helyét átvette egy sokkal stabilabb, érettebb önismeret.
Ehhez hozzájárult az is, hogy 2 hét szabadságra mentem és eltávolodtam mindentől.
Megértettem, hogy a krízisek-még ha úgy is tűnnek- nem rombolni jönnek, hanem helyet teremteni az újnak, amiben a magunkra húzott, álarcként használt kis “hagymahéjakat” már le tudjuk vetkőzni magunkról.
Ma már hálás vagyok a kis szilvafa alatti mélypontért, mert ott született meg az az erő, amivel most már tisztábban szemlélve önmagam, lépkedhetek tovább a saját utamon.
Te voltál már olyan helyzetben, amikor azt hitted minden rendben van és egyszercsak feltörtek benned a mélyre eldugott érzelmek, melyek mindent felkavartak benned?
Hogyan találtál vissza a saját központodhoz?