17/08/2026
Lebukott már a Nap a Szűzvár mögé, csak utolsó sugarait hagyta itt, hogy előttem a nádast és a fákat aranyló fénnyel fesse be. Mélyülnek az árnyékok, egyre jobban alaktalanná válik minden és az alkonyatban a tücskök és szöcskék is megtalálták hegedűiket. A szúnyogok is! Valóságos felhő van körülöttem, de csak módjával hessegetem őket, mert várok valakit. Őt. Az őzbakot, akit többször láttam már ezen a részen kiváltani az erdőből. Szerelmes most és kiszámíthatatlan, az is lehet, hogy kujtorog valamerre. Sokszor az ember nem meglátja először a vadat, hanem megérzi. Egy folt, egy rezdülés, egy hangtalan hang, amit az erdő széléről utaztat hozzánk a szellő. Balra néztem, bár, ha megkérdezték volna miért, nem tudtam volna válaszolni. Szinte szellemként lépett ki az erdőből. Nesztelenül, félelem nélkül, határozottan. Nem állt meg, mint ahogyan szerettem volna, hanem egyenesen tovább indult a náddal szegett csatorna felé, míg el nem nyelte alakját a dombhajlat.
Hazaindulok én is. Kell már a lámpa az erdőben, mert olyan sötét van, hogy még az arcom elé tartott kezemet sem látom. Dám riaszt rám a fák közül, huhog a macskabagoly, a rét felől kuvik hangját hallom. Ragyog az éjszaka a millió csillagszemével, körbefog a ciripelés és én lekapcsolom a lámpát, hogy csak létezzem ebben a békében. Az erdőben titokzatos neszek indulnak, a sötét mesélni kezd, és szerető kezekkel húz magához az augusztusi, Velencei-hegységbeli éjszaka.
