31/08/2026
Időről időre megállok egy pillanatra és hagyom, hogy a gondolataim utat törjenek maguknak.
Mindjárt vége. Sóhajtok. Összegzem milyen volt a nyár. Mennyi minden történt. Aztán észbe kapok, egy nap és itt az újabb évszak. Szaporán jönnek a kérdéseim. Vajon mit hoz majd magával az ősz? Mit visz el? Mit segít elengedni? Min segít átlendülni?
Varázslatos, különleges évszak. Az ősz soha nem kérdezi, készen állunk-e az elengedésre. Egyszerűen csak jön, és megmutatja az erejét. Eközben a félig elsárgult leveleket nézem, amik még megmaradtak a száraz és forró nyár után. Nehéz évszak, sok küzdelem van mögöttük. Vajon ők is gondolkoznak azon elengedjék-e a biztonságot adó faágakat? Nem hiszem.
Úgy vélem a fák sem elmélkednek erről, hanem egyszerűen elengedik a leveleiket. Azok sem kapaszkodnak. Nem próbálják visszatartani azt, aminek lejárt az ideje. Tegnap még szinte zöldek voltak, ma már aranyszínben pompáznak. Ez a körforgás minden évben. Olyan érdekes, hogy egyszerűen a fák és a levelek is csak engedik, hogy megtörténjen a változás. Egyikük sem kapaszkodik a másikba. Táplálják egymást amíg lehet, és amikor eljön az ideje, egyszerűen elengedik egymást.
Néha talán nekünk is ezt lenne jó megtanulnunk.
Elengedni egy régi elvárást amit talán magunknak teremtettünk. Egy szerepet, amiben már elfáradtunk, mégis vállaljuk. Egy mondatot, amit valaki régen mondott rólunk és talán már akkor sem volt igaz. Egy megfelelést, ami nem is létezik. Egy félelmet, vagy akár azt a gondolatot, hogy mindig erősnek kell lennünk. Eközben pedig jó volna megtartani azt, ami valóban fontos.
A lovak valami hasonlót tanítanak. Ők nem a múltunkat nézik. Nem azt, hogy tegnap milyenek voltunk vagy min mentünk keresztül az életben. Azt érzékelik, hogyan vagyunk most. Ezért olyan különleges velük kapcsolódni. Mert mellettük nincs nagyon hova bújni és talán nincs is rá szükség. Nem kell takargatni semmit, hiszen úgyis látják. Megfelelések nélkül lehet a jelenben lenni. Csak meg kell érkezni. Lélegezni. Figyelni. Érezni. Abban a pillanatban pedig amikor jelen vagyunk, felismerhetjük, hogy amit olyan nehéznek hittünk elengedni, már rég készen áll arra, hogy letegyük. Többnyire az a valami már rég elengedett minket, csak mi kapaszkodunk kétségbeesetten. A lovak viszont ezt is látják.
Ebben az eszmefuttatásban megakad a szemem egy csodaszép sárga falevélen az egyik nagyobb gyümölcsfa legfelső ágán. Van benne valami különleges. Körülötte az összes többi levél zöld. Ő az egyetlen aki kitűnik a tömegből. Nem azért sárga mert elfáradt, vagy beteg. Egyszerűen csak készen áll az elengedésre és a változásra. Egész nyáron küzdött, megtette a tőle telhető legtöbbet és most készen áll a továbblépésre. Eddig fejlődött, harcolt az elemekkel, védelmet, árnyékot, menedékett adott. A vállalásait teljesítette, most pedig más formában megújulva lép a következő szakaszba.
Milyen igaza van...milyen bölcs...
Eldöntöttem. Ezt teszem én is. Van mit elengedni a nyárból.
Így hát szeretettel várlak ősz! 🍁🍂🍃
Ha már benned is motoszkál a gondolat, vagy szeretnéd tudni mit lenne jó hagyni továbbállni és elengedni, akkor a ló asszisztált lélekterápiás foglalkozásaimon szeretettel várlak, hogy együtt megnézzük mi az ami már nagyon szeretne elengedni Téged! 🐴🧘
Szeretettel és öleléssel! 🥰❤️
Gabi
