15/04/2026
A régi képek közt keresgélve találtam ezt a két fotót Dajkáról és az akkor még alig egy hónapos Bajnokról.
Rögtön összeszorult a szívem, hiszen most folyik a csikó leválasztása. Szükséges folyamat, Bajnoknak meg kell tanulnia egyedül helyt állni a ménesben és a nagyvilágban, Dajkát pedig, mint minden anya kancát megterhelt az utódnevelés.
De így is nehéz látni, ahogy vágyakozó tekintettel nézik egymást a kerítés két oldalán. Dajka nyerítéssel hívja kisfiát, amire Bajnok bőszen válaszol.
Különszedésük után pár napig fejni kellett Dajkát. Szegény nem értette, hogy folyik a teje, mégsincs sehol a kisfia. Ilyen hogy lehet?
Páran talán úgy gondolják, ezek csak a fajfenntartó ösztönök. Azonban én nem tudom nem belelátni egy gyermek első napját az oviban, mikor rögtön sírni kezd, amint nem látja anyát. Ahogy egy anya virraszt éjszaka, míg haza nem ér a kamasz gyereke a buliból, hogy megbizonyosodjon róla, éppségben van. A könnyes bulcsú szülő és gyerek között, mikor az immár felnőtt gyerek végül kirepül. Mi, emberek tudjuk, hogy ezek természetes folyamatok és az élet része, mégis fáj, hiszen a legerősebb szeretet tud igazán fájni.
Kérdem én, akkor miért gondoljuk, hogy egy állat nem képes az anyai szeretetre? A törődést, gyengédséget, óvást magunknál miért hívjuk szeretetnek, náluk pedig ösztönnek.
Hozzászólásban nyugodtan írja le mindenki erről a véleményét. Részemről kétség se fér hozzá, hogy Dajka és Bajnok közt őszinte, szívbéli szeretet van.
