Kalandok a Kéktúrán

14/06/2026

Ha Bakony, akkor gimnazistaként legtöbbször a Cuha-patak völgyében jártunk, a legtöbbször Porva-Csesznek vasútállomástól elindulva. Azért is volt érdekes most a Gaja-patakot követni, ami itt, az első szakaszon igen csak más képet mutat, mint a Cuha által kialakított szűk szurdék. Amelynek meredek oldalára is fel-felvágtattunk ifjú csikóként, csak hogy megmutassuk, mi ezt is meg tudjuk csinálni. (Az osztályfőnök és az okosabbak közben szép lassan poroszkáltak a turistaösvényen.)
Szóval, most így épp betöltve a 60-at, én sem szaladgálok már, sőt, kifejezetten beosztom az erőmet az ilyen túrákon is. Nem vállalok például 25-30 kilométernél többet egy-egy napra, de azért próbálom tartani az óránként 4-5 kilométeres sebességet. (Nem mindig sikerül.) A Zirc - Tés szakasz amúgy egészen kellemes gyaloglással indul, a patakvölgyet követve nincsenek is nagyobb kihívások. Hogy aztán majd elbűvöljön a szépségével is a Rómaiak fürdőjénél. De ne fussunk annyira előre, hiszen még azelőtt is volt mit nézni egészen addig, míg aztán a Bakonynánára vezető aszfaltos út véget nem vetett a bámészkodásnak.

07/06/2026

Be kell vallanom, nem is tudtam aztán, hogy az emlegetett patakvölgyet éppenséggel a Veimpuszta határában induló Gaja-patak alakította ki. De az biztos, hogy állandóan ott volt mellettem, leginkább balkézről, és ahogyan én haladtam, úgy gyűjtögette ő össze a környékbeli források, patakocskák vizeit. Most, hogy egy véletlen folytán nem Tésről, hanem Bakonykútiról folytattam a túrát, megint csak a Gaja-patakkal volt randevúm. Meg is néztem, mit írnak róla, és rájöttem, hogy a maga 4 híján 100 kilométeres hosszával bizony rekorder őkelme, és hát olyan szép helyeken kanyarog, hogy szinte megirigyeli ezért őt az ember. Az is igaz, hogy aztán ezeket a völgyeket, szurdokokat saját maga kanyarogta ki az évezredek folyamán, tehát meg is érdemli, hogy szépet lásson a csaknem 100 kilométeres utazása folyamán.
Azt is írják aztán, hogy őkelme táplálta a Fehérvár alatti mocsárvilágot, amely meg a várat, várost védte évszázadokon keresztül. Mocsarai aztán jócskán hátráltatták a Tavaszi Ébredés hadművletet is, amikor a német szoldátok (no és a magyar honvédek, köztük huszárok) a bekerített Budapest felszabadítására indítottak offenzívát.
Szóval, jeles patak ez, nem is érdemli meg, hogy a zavaros, iszapos Sióban végezze be önálló életét. De hát ez van, én meg csak meg tudom köszönni neki, hogy a Kéktúrán ott ballaghattam sokáig a partján, megnézhettem a Római-fürdőt, és a Fehérvárcsurgó feletti, gyönyörű szurdokát.

31/05/2026

Elköszöntem tehát a magtártól, no és a rendszer megfojtott falutól is, aztán meg ott álltam egy hármas kereszteződésben, és nem tudtam merre induljak. Mert jelet sehol sem láttam, az már biztos. Elárulom, jobbra kell tartani, de én természetesen balra indultam neki. Aztán kénytelen voltam visszafordulni úgy fél kilométer után. Pedig szép, rendesen használt út volt ez is, csak kék csík nem volt rajta, egy deka sem.
Nem mintha a másik irányba lett volna, de volt egy sejtésem, hogy a patak völgyét fogja követni a Kéktúra, és igazam is lett. Legelőbb az óriásira nőtt kanadai aranyvesszőtenger szegélyezte az utat, majd aztán egy hirtelen döntéssel élesen jobbra kanyarodott a jel, és bevitt a domboldali, ritkás erdőbe.
Ekkor már biztos voltam abban is, hogy itt fogok kanyarogni egy darabig, miközben mehetnék a völgyben is, a patakkal párhuzamosan, a vadászok és a traktorok által használt úton. De pont ez a Kéktúra egyik lényege, elhagyja a járt utat a járatlanért, és ragaszkodik az erdőhöz. És igaza is van a ebben a nyomvonal kijelölőinek. Csak a fölösleges felkapaszkodásokat, emelkedőket, azokat nem kellett volna beiktatni hellyel-közzel..

25/05/2026

Jöjjön akkor ami a 200 lelkes faluból a temetőjén kívül megmaradt. A magtár. Ami méreteit, no és anyagát, a falak vastagságát nézve, egy kisebb várnak is elmenne. Mert természetesen kőből építették, és még abban az időben, amikor nem traktorok vontatta pótkocsikon érkezett ide a kő, hanem lovasszekéren. Ha jól számolom, így minden darabot legalább négyszer fogtak meg, de inkább ötször. Az első volt, aki a bányában dolgozott vele, aztán jött a fuvaros, ha szerencséje volt, akkor valaki más rakta már le a szekeréről, talán az épülő fal mellé. Végül jött a segéd, aki felhúzta csigával az állásra, no és a kőműves, aki lezárta a történetet.
Mostani állapotában sok mindent bele lehet látni az épületbe, igazán csak a jellegzetes ablakai árulják el, hogy tényleg magtár volt valamikor. Ezek a típusépületek még a 19. század második felében alakultak ki, hogy aztán jórészt a mai napig használatban legyenek. Itt nem tudom, hogy miből volt a födém (vélhetően vastag fenyőgerendák és pallók), de többnyire vasúti síneket használtak az áthidaláshoz, és téglaboltozatot a sínpár közé, enyhe ívben rakva.
Nos, egy biztos: ezek a falak még sokáig itt fognak állni, és arról is meg vagyok győződve, hogy kéktúrázók is mindig lesznek. És majd sorra megnézik a temetőt, ezt a romot, és eszükbe jut majd leginkább az, hogy akkor így múlik el a világ dicsősége.

17/05/2026

Veim-puszta tehát pusztává lett, tényleg csak a temető (no és a magtár, de arról majd a következő bejegyzés szól majd) maradt meg belőle. A temetőbe viszont láthatóan visszajárnak még a hozzátartozók, pedig gyalog lehet leginkább megközelíteni a helyet. De a szeretet nagy dolog, legyőz ilyen akadályokat is. Amúgy nemrég voltam egy hasonló, de az erdő által már jobban benőtt temetőben. A zalai Pusztaszentpéter maradékait kerestem meg, a főoldalamon olvashattok róla. Szóval, erről a hajdani Veimről elnevezett falu is valaha virágzott, minden megvolt itt, ami az élethez kellett. Pont úgy, mint Pusztaszentpéteren, ahol ugyanígy a munkaalkalom megszűnése okozta a falu halálát. Mert az okosok (elvtársak) valahol úgy döntöttek, hogy központosítan kell, abban van a jövő, de azzal már nem számoltak igazán, mi lesz akkor, ha a világtól elzárt faluban megszűnik a melléküzemág. Veim-pusztán valaha 200 ember élt, iskola, bolt, kocsma is volt, no és orvosi rendelőt is összehoztak maguknak. 1966-ban még a villanyt is bevezették, aztán 1970-ben megszületett az a bizonyos döntés.
Szóval szomorú helyek ezek, és örülök, hogy érint ilyent is a Kéktúra. Hogy legalább elgondolkozzon az ember itt a múlton, no és a jövőn is, mielőtt továbbmegy.

09/05/2026

A Zirc és Tés közötti szakasz egyik legfontosabb megállója Veim-puszta, amely most Nagyesztergárhoz tartozik területileg. Arról, hogy helyben vagyunk, egy fára rögzített A4-es lap, és rajta az írás tájékoztat bennünket. Ebben pedig többek között az áll, hogy a török időkben itt komoly falu is lehetett. Végső soron az adottságok meg is vannak hozzá, közülük a legfontosabb, a tiszta vízű patak. Ez a Veim meg vélhetően valami németes nevű ember lehetett, aki talán a falut megalapította. Mert a Bakonyban sok a németek által lakott falu, de mondjuk éppenséggel Veim-pusztához egy Olaszfalu nevű helység van a legközelebb. Szóval, a puszta múltjáról semmi biztosat nem tudunk, csak annyit, hogy lakói az állattartás és a földművelés mellett erdőgazdálkodással is foglalkozhattak. Hogy aztán a zirci ciszterci apátnak adóztak-e, vagy másnak, arra sem találtam forrást, meg hát arra sem, hogy a török valaha pusztított volna erre. Mondjuk Veszprém nincs olyan messze, így ez könnyen elképzelhető. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy egészen 1972-ig lakott volt a hely, de ezekről az újabb időkről, no és a puszta pusztulásáról majd a következő posztban, immár betöltve a 60-at, mesélek majd.

03/05/2026

Szóval Nagyesztergár után jött a "Bakonyerdő", ahogyan Eötvös Károly úr is megírta anno. Tudjátok, aki nem volt báró, no és kereken 100 ezer aranyért megnyerte védenceinek a "nagy pört", a tiszaeszlári ügyet. Tehát ügyes ügyvéd volt, de írónak sem utolsó, csak ajánlani tudom műveit (Bakonyi utazás, Utazások a Balaton körül - a Deákról írott munkája kicsit már unalmas).
A Tésig tartó szakasz amúgy hamarosan lecsordogált egy patakvölgybe, aztán ott bandukolgattam egymagamban a novemberi erdőben. Ami nem olyan, mint az október végi, hiszen a levelek nagyja az első komolyabb faggyal, vagy széllel szépen, csendesen lefolyt valamikor, november 8 előtt az ágakról. De azért a cserjéken, bokrokon, egynémely makacsabb fákon még maradtak "aranypénzek", hogy a szemet gyönyörködtessék. Különösen jól mutat ez a novemberi fű mélyzöldje mellett, mert ilyenkor ezek a fűfélék még jobban belehúznak a klorofil termelésében, és ettől rendesen be is zöldülnek, a reggeli harmatok is segítenek nekik.
Szóval, ilyen gondolatokkal bandukoltam én a Bakonyban, és jól éreztem magam a bőrömben. Ami így is maradt egészen késő délutánig, amikor hiába álltam a buszmegállóban Tésnél, nem jött a busz.

26/04/2026

26/04/2026

November 8-án aztán megint csak elővettem a túrázó botot, betettem a zsákba a három szendvicset és a kulacsot, és útnak indultam. Irány a Bakony! Gimis koromban alaposan bejártuk a hegységet, mikor az osztállyal, és annak főnökével, Ádám atyával havonta egyszer nekivágtunk a győri vasútállomás felé vezető útnak szombaton, reggel fél 6-kor. Azóta sem mentem egy nap 55 kilométert, de hát fiatal csikók voltunk még, erősek, egészségesek.
Most örülök, ha 25-27-et tudok menni, de leginkább megmaradok a 20 alatt. November elején is csak a Zirc - Tés távot terveztem be, abban bízva, hogy az egykori túrázó- és osztálytárs, Józsi barátom éppen Jásdon tölti a szombatot. És akkor még estefelé beszélgetünk egyet, aztán valami busszal meg visszaevezek Várpalotára, onnan meg elvonatozok a Délibe.
Füstös, novemberi idő volt, és már a Studenkán láttam, hogy oda az erdő október végi pompája, már koránt sincs annyi aranyló levél, mint azt szerettem volna. Aztán megkapó volt a zirci vasútállomás is a váltókezelő kis meseházával, és a mellette álló, jól karbantartott deszkabudival együtt. Itt csatlakoztam rá a Kéktúrára, kifelé baktatva a városkából aztán egy macsekkal is találkoztam, aki egy alacsony ablakpárkányon várta, hogy végre megsimogassa valaki. Az első kilométerek más élményt nem nagyon tartogattak, Nagyeszergáron is átcammogva aztán végre kinyílt előttem a Bakony, az igazi erdő.

19/04/2026

Eme rövidke túra csúcspontja tehát a siroki vár alapos megtekintése volt, ami, ahogy az előző két posztból ki is derült, meg is történt. Amikor végeztünk, szépen leballagtunk a faluba, hogy buszra szálljunk, és visszatérjünk Egerbe. Siroknak aztán a vára mellett van egy szép, barokk temploma is, amelyet 1743-ban kezdtek el építeni. Bejutni ugyan nem tudtunk, de megálltunk egy pillanatra a faragott kapujánál, aztán meg az alatta lévő háborús emlékeknél. A templomfalon lévő, a II. világháború elesettjeit soroló táblát 1984-ben, az országban talán elsőként állíttatta Kislégi Nagy László plébános.
A buszozás előtt még egy éppen hogy csak működő presszónál megtaláltam a pecsételőt is, aztán a sárga busz pillanatok alatt visszakanyargott velünk Egerbe. Ahol volt még egy kis időnk, így hát benéztünk a központba, ahol éppen veterán autók versenye zajlott. Végül találtunk egy bizalomgerjesztő borozót is, ahol én kivételesen sört ittam, valami különleges, hevesi főzde választékából. Aztán nem maradt más hátra, mint felülni a főváros felé tartó vonatra eme szép, kerek nap után.