12/08/2026
Abbázia 2. nap
A hatszázadik kőlépcsőfok után még elég vidám voltam, aztán kiderült, hogy még csak kábé négy kilométert mentem, én meg azt hittem, mindjárt fent leszek a csúcson. Útközben eszembe jutott, hogy le a kalappal azelőtt a fiú előtt, aki minden nap átmegy gyalog udvarolni a lépcsőn Lovranból Liganjba. Nem egész két kilométer, de van benne majdnem háromszázötven szint... 😆
Szombat délelőttre időzítettem a futást, szépen terveztem magamnak egy útvonalat a Vojakra. Már a faluban láttam a turistejelzést, Iciciből is megy fel útvonal az Uckára. Mi eléggé el vagyunk kényeztetve a turistajelzéseket illetően, minden út más színű, a jelzéseknek különböző jelentése van, de a legtöbb európai országban van egyféle oszt kész, az is sokszor hébe-hóba. Itt viszont nagyon szépen jelzett a túraút, a piros kör jelzés mentén kell haladni, a tájékozódást az elágazókban táblával segítik. Ami nekem halál volt, hogy nem a kilométer van ráírva, mint nálunk, hanem, hogy mennyi idő alatt érsz oda. Egyrészt némileg gyorsabban haladok, mint aki túrázik, másrészt eléggé demotiváló, hogy két óra harminc perc van hátra.
Reggel 8 óra körül indultam, tudtam, hogy nem fog ki rajtam a szint, de azért kemény egyben hét kilométer alatt felmenni ezerötszáz métert. Lovran felé futottam a Ferenc József sétányon, már itt-ott megjelentek a strandolók, de még a reggeli csendesség uralkodott a tengeren. Néhány kóbor sirály repült át maximum és az őrködő kormoránok figyeltek a sziklákról. Futottam már számtalan tóparton, városi és hegyi folyók, patakok mentén és azokon át, sétáltam a Velencei-lagúnákon, az Indiai-óceán homokján, a Földközi-tenger több partján, az Égei-tengernél, Baleár-tengernél, a Francia-riviérán és még sorolhatnám, de a szomszédban, az Adriai-tenger partján eddig csak egyszer jártam, annak is húsz éve.
Három kilométer után megérkeztem Lovranba, és közben még Ikában is jártam, szóval valóban sűrűn vannak itt a települések. Csodaszép, hangulatos kisváros, hallottam azt a kifejezést rá, hogy "kis Abbázia", amiben van némi igazság, de mégis másabb, mint a nagy testvér. A településen átfutva időutazás volt, mindenképpen visszajövök ide, mert az óvárosi sikátorokba nem mentem be, pedig roppant szeretem az olyanokat. Ezen a környéken számomra nagyon érezhető a monarchia békebeli romatikus hangulata mellett az olasz hatás, ettől jobb kombó nem is kell.
Követtem a turistajelzést és a tracket, érdekes volt, hogy az útjelző táblák mellett több helyen gesztenyés jelzőtábla is megjelent. Sejtettem, hogy biztosan nevezetesség lehet, azóta utánanéztem, hogy nagyon különleges a helyi gesztenye. Én pedig eléggé szeretem, úgyhogy vissza kell térnem megkóstolni. Már két indok a városlátogatás és a gesztenye. 🥰
Először még bulinak tűnt a millió lépcső, fejben össze is raktam egy lépcsőfutó versenyt két falu között egy pillanat alatt, aztán csak nem akart elfogyni. Liganjba átérve is folytatódtak a nagy emelkedők és kőlépcsők. Ez is tipikusan olyan falu, ahol a gyerekek hamarabb tanulnak meg hegynek felfelé futni, mint síkon járni. Az jutott eszembe, hogy a horvát Mariska nénik nagyon fittek lehetnek, mert mire elsétál a boltba az utca végére, kap vagy kétszáz méter szintet. A lájtos esti sétája az én hétköznapi szintes edzésem. 😄
Mindkét településről csodálatos volt a kilátás a tengerre, pedig 1-2 kilométerre voltam a parttól. Hamarosan beértem az erdőbe, ahol folytatódott egy ideig a kőlépcső, aztán észrevétlenül alakult át kacskaringós ösvénnyé. Nem is igazán érzékeltem, milyen meredek hegyoldalban megyek, de lenézve nem láttam az alját. Valahogy össze kellett jönni annak a sok szintnek, ha meredek, hát meredek! Útközben egyetlen futóval találkoztam szembe, csendes flowban haladtam fel. Félúton, 850 méteren csodálatos kilátás tárult elém. A Grnjac-csúcsról páratlan a panoráma. Egyedül a semmi közepén egy félméteres ösvényen a hegyoldalban pedig hatalmas flow élmény volt, ahogy beszippantott a hegyek és a tenger látványa.
Szépen fogytak útközben a gélek és a víz is. Másfél literrel indultam el, ebből fél liter izóval, mert egyrészt sejtettem, hogy a településeken kívül nem nagyon lesz vízvételi lehetőség, plusz ismeretlen terepen, ahol nem tudom van e működő forrás, nem kockáztatok. Egyre magasabbra jutottam, még mindig nagyon meleg volt, nagyjából 950 méter környékén harminc fok körül lehetett. A hűtősálam most is nagyon jó szolgálatot tett. Hamarosan egy rétre értem, ahonnan vezetett tovább az egyre meredekebb túraút, viszont itt jeleztek egy forrást is kis kitérővel. Nem sok reményt fűztem hozzá, de kitértem megnézni, aztán sajnos csak a kiszáradt medrét találtam. Volt még nálam víz, de azért a lefelé útra egy kis utánpótlást nem bántam volna, főleg hideget.
A következő szakaszon konkrétan hegyet másztam. Nem hittem el az útelágazónál, hogy még nem vagyok ezer méteren, de két kilométerre van a csúcs, szóval sejtettem, hogy mászás lesz. Tíz kilométer környékén járva egy körülbelül másfél kilométeres úton háromszáz méter szintet mentem fel. A közepétől gyökereken, sziklákon egyensúlyozva, az utolsó elágazó előtt pedig konkrétan a sziklafalon át. Kezdtem rájönni, hogy miért nem találkoztam egyetlen turistával sem felfelé menet. Itt éppen lefelé jött két túrázó, amikor másztam a sziklán, tehát már három embert láttam is a hegyen. 😆
Felérve egy egészen jó murvás út következett, ahol két túrázó baktatott, majd nem sokkal később még kettő, akikről kiderült, hogy magyarok. Nem értettem hirtelen, hogy a csúcs közelében így megszaporodtunk, aztán láttam, hogy közelebbi településekről egész vállalható túrautak jönnek fel ebből az irányból is. Persze senki nem olyan hülye, hogy a tengerpartról másszon ezerötszáz szintet egyben. 😆
A Sedloról nagyon szép volt a kilátás, de csak pillanatra álltam meg, már leginkább az vezérelt, hogy a hátralévő néhány száz méteren még a maradék százötven méter szinten legyek túl. A magyar apa és fia mögöttem, egy horvát kiránduló házaspár előttem halad a köves dombon. A házaspár leginkább kirándulónak tűnt, mint rutinos túrázónak, meg is erősödött a gyanúm, amikor a csúcs előtt száz méterrel nem vállalták be a láthatatlan úton a köves szakaszt és visszafordultak, közben valamit mondtak horvátul, de válaszoltam, hogy szorriájdontándörsztend.
A csúcson csodásan sütött nap, de nagyon fújt a szél. Nem volt olyan fergeteges flow, mint félúton a kilátás, talán a hirtelen sok kiránduló, vagy a szuvenírbolt a kilátóban, ki tudja, de nem tudtam elmerülni a látványban. A boltnak mondjuk örültem. Szerencsére lehetett vizet kapni, igaz, aranyáron vettem. Pont utánam zárták be, így még éppen felértem nyitvatartási időben. Némi időt eltöltöttem fent, áttöltögettem a vizet a kulacsba, fújattam magam egy kicsit a széllel, majd elindultam lefelé.
Hamarosan rájöttem, hogy az én oldalamról miért nem volt egy teremtett lélek sem. Erről az oldalról szó szerint özönlöttek a kirándulók. Eleinte aszfalton vezetett a túraút, fel lehet jönni kocsival, csak gondolom, egy bizonyos szakaszon engedéllyel. A tornacipős, kutyasétáltatós, válltáskás, babahordozós kirándulók megállás nélkül jöttek velem szembe a kis ösvényen. Hébe-hóba kocogtam, annyian jöttek, hogy nem tudtam lefutni az ösvényen, mert vagy nekem vagy nekik félre kellett állni. El sem tudtam képzelni honnan jönnek fel, mert gondoltam, hogy nem valamelyik tengerparti faluból támadt kedvük felkirándulni. Aztán amikor átmentem a Poklon, megvolt a válasz. 😄Nem kell megijedni, semmi problémám sem volt, egyszerűen így hívták azt a látogatóközpontot, ameddig fel tudtak jönni kocsival és egy három kilométeres, jó kis emelkedős túrával felmásztak a Vojakra.
Innen ismét egyedül maradtam az erdővel. Poklon jó meleg volt (roppant vicces vagyok ma is 😅), ismét 950 méter körül jártam, örültem, hogy vettem pluszban vizet, habár itt már tudtam volna szerezni. Futottam lefelé, figyeltem a jelzéseket, vártam a patakátkelést, de ahogy a másik oldalon, itt is csak a csontszáraz medret találtam. Útközben rájöttem, hogy a különböző turistautakat számokkal és betűkódokkal jelölik, figyeltem azt is és a tracket is. Az eredeti terv az volt, hogy Ikába érkezem, így egy másik túraúton jövök le végig az erdőben. Aztán annyira figyeltem a Lovran táblát, ami jó darabig vezetett, hogy végül azon maradtam és hamarosan becsatlakoztam a felfelé vezető utamba.
Ugyebár nemcsak felfelé, hanem lefelé is meg kellett tenni a jó sok szintet, úgyhogy Liganj előtt már tojó galamb üzemmódban közlekedtem. 😆 Persze, hol néztem be egy utcát? A falu közepén... A világ végén az erdőben nem tévedek el, a hegyi faluban meg igen. Szó szerint telefonos segítséggel visszanavigáltam magam a lovrani lépcsőkhöz, legalább megnéztem a település másik utcáját is. 😅
Lepipiskedtem a majd' két kilométeres lépcsőn, úgy örültem a dög melegben a tengerparti síkfutásnak, mint vak a szemének. Nagy flowban értem vissza Icicibe, rögtön szereztem a kempingben az automatából egy jéghideg izót és nem tudom mennyit üldögéltem a lépcsőn az árnyékban.
Utána a strandröpi bajnokságot figyelve egy jó nagy adag hamburgert ettem a bícsen, és egész délután sütettem magam a napon. Este még elmentem egy kis sétára, kinéztem a másnapi strandot magamnak, de majd holnap megírom. Ha nem lett volna elég a napközbeni futás, rátettem még vagy két kilométert, biztos, ami biztos! 😄
26,7 km 1600 m+
