25/02/2026
Kicsit komolyabb téma. Mikor válik a szigor bántalmazássá- elvárások a sportban. Gondolkoztam, hogy írjak e erről posztot, de szembe jött velem egy komment, ami meggyőzött. A cikk, ami alatt a fent említett komment felbukkant, arról szólt, hogy egy nagynevű, élsportolókkal dolgozó edző ellen eljárás indult bántalmazás miatt. A komment maga pedig arról, hogy ezen a szinten a sportolók kineveléséhez szükség van szigorra.
Én is edző vagyok, bár most nem főállásban, de több százas nagyságrendű tanítvány fordult meg a kezem között nagyjából 20 év alatt. Nem versenyeztetek és nem is áll szándékomban a versenysport közelébe menni, aminek rengeteg oka van, erről írhatnék egy külön posztot. Itt lehetne jönni azzal, hogy hát a versenysport az más, minek szólok bele, ha nem értek hozzá. Igen, valószínűleg nem tudnék olimpikont nevelni, mert se ilyen jellegű tapasztalatom, se módszertani, szakmai képzettségem nincs, de a verseny és a szabadidő sport nem különbözik abban, hogy érző, lélegző emberekkel foglalkozunk. Ezt semmilyen szinten nem szabad elfejteni, és soha, semmilyen körülmények közt nem helyezhetjük a teljesítményt a sportoló fizikai és lelki jóléte elé. Azt sem gondolhatjuk, hogy ebből a szempontból, mi jobba tudjuk mi jobb neki, mint ő maga.
Alapvetően az edző azért van, hogy segítsen a sportolónak kitűzni az ÁLTALA kijelölt célokat. Ehhez kell a szigorúság és sosem lehet öncélú. Tudom, hogy ez az élsportban nem egészen így van, mert olyan kicsi gyerekkorban kezdik, ahol még nem biztos, hogy meg tudják hozni ezeket a döntéseket, csak szeretik a sportot, de ezért vannak a felnőttek. Hogy lássák, ha a versenyzés a gyerek testi-lelki jólétére megy, ez az ő felelősségük. Igen, az élsporthoz szükséges emberfeletti teljesítményhez, emberfeletti erőfeszítés szükséges. De ér ennyit az emberfeletti teljesítmény? Nem elég csak az emberi?
Ha azt hallanánk, hogy egy 10 éves gyerek minden nap 5-kor kel, 6-tól 7-ig munkába, utána iskolába megy, de onnan délben eljön hogy 1-től 3-ig megint dolgozzon és még utána tanul mindenki felhördülne, hogy ez bántalmazás. Akkor ha a munka szót kicseréljük sportra, (ami sokszor keményebb mint a legtöbbünk munkahelye) akkor az miért van rendben? Egyáltalán van rá szükség? Alapvető szabálynak tartom, hogy ha valaki szereti, amit csinál az jobban fogja csinálni, mintha ugyanazt a dolgot nem szereti, egyszerűen azért mert több munkát fog beletenni, és a tehetség ugye nagyon szép dolog, de munka nélkül nem ér semmit. Láttam én olyan lovast, aki ezerből egy tehetséges volt és majdnem a legrosszabb lovas a lovardában, mert a munka nem volt meg. Hiába a tehetség, ha elvesszük a sport szeretetét. A sportoló, aki utál lóra ülni, pályára lépni stb. nem fog teljesíteni, hanem ott fogja hagyni az egészet.
Az idei olimpia ékes példákat hozott mind a kettőre. Alysa Liu egy műkorcsolyázó az Usaból. Az egyik legfiatalabb, aki ott kontinens bajnokságot nyert (konkrétan annyira, hogy a másik két helyezettnek kellett felhúzni a dobogóra, mert túl magas volt neki). Többek közt olyan időrendje volt, hogy heti 7 nap jégen volt, mert az edzők féltek, hogy elveszti az ugrásait (Nem veszti el. Ha jól van alapozva és biztosan be van gyakorolva készség szintre egy mozgás, akkor az megmarad, vagy legalábbis nagyon hamar visszahozható. A kondi tud elmenni. Sőt, az is bizonyított tény, hogy egy rövidebb kihagyás után a sportolók jobban teljesítenek, mint előtte. Nekem most van olyan tanítványom, aki 3 évig lovagolt, majd két évig nem látott lovat közelről és mégis mindene a helyén van, és ha nem szúrom el neki, akkor ott is marad). Ebből nyilván valóan elege lett és két évre abba hagyta a sportot. A két év alatt rájött, hogy ő tulajdonképpen nem korcsolyázni utál, csak azt, ami az élsporttal jár, úgyhogy újra kezdte, de a saját szabályai szerint. Nem diétázik, annyit van jégen, amennyit ő akar. Elég elszánt magától, tudja mit akar és küzd érte, de nem hagyja, hogy mások nyomást gyakoroljanak rá és felépített egy közös munkát a két edzőjével. Egy éven belül újra az élvonalban versenyzett, kijutott az olimpiára és nyerni tudott, és ehhez nem volt szüksége ahhoz a feszített, katonás szabályrendszerre, amivel sok elit edző dolgozik.
Persze itt fel lehet tenni a kérdést, hogy úgy is ez lett volna az eredmény, ha előtte fiatalon nem kapja meg azt a katonás kiképzést, amit kapott. Ezt nem tudjuk, mert megkapta. Lehet, hogy úgy közepes eredményeket ért volna el. (Miért is baj ez, ha közben boldog?) Vagy később jutott volna el ugyanoda. (Arról megint csak ódákat lehetne írni, hogy miért várjuk egy fiatal sportolótól 20 évesen a top teljesítményt, amibe aztán a felkészületlen szervezet bele sérül, ahelyett, hogy várnánk. Buta hasonlat, de minden lovas tudja, hogy a túl korán használatba vett lovaknak milyen egészségügyi problémái lesznek hosszútávon, akkor miért csináljuk ugyanezt emberekkel?) De ugyanezt úgyis feltehetjük, hogy ha a katonás kiképzés miatt abbahagyja a sportot és sosem kezdi újra, akkor mi van, mert nyilvánvalóan akkor semmi.
És még ha feltételezzük, hogy igen erre a szigorú tréningre szükség van ahhoz, hogy világ klasszis sportolót neveljünk, akkor hol az elég? Ilia Malinin 21 évesen meg tud ugrani valamit, amiről 15 éve még azt tartották, hogy fizikailag lehetetlen. Stabilan meg tudja csinálni, nem fogja elfelejteni, ha 6 nap helyett, csak ötöt edz. Ez elég, hogy elengedjük az elvárásainkat vele szemben, és hagyjuk csak örömkorcsolyázni? Kijut az olimpiára és csapatban aranyérmes. Ez elég? Hogy lehet, hogy amikor ez a 21 éves fiatal összeomlik a nyomás alatt, mert egyéniben is ezt várják tőle és ott nem sikerül ugyanez, akkor, azt érzi, hogy cserbenhagyott mindenkit, és bármennyire próbálkozik, senki nem látja? Honnan veszi ezt? Ki tanította neki, hogy ha nem vagy tökéletes, ha nem hozod az eredményt, akkor senki vagy és a lehetetlen sem elég, csak egy állomás az újabb elvárások felé? Mert ez is bántalmazás.
Az a megfelelési vágy és elvárás, amit ezek a sportolók magukkal szemben támasztanak, így is elképesztő lelki teher, amivel foglalkozni kell. Nekünk edzőknek az lenne a dolgunk, hogy ezt a terhet minden lehetséges módon csökkentsük és támogassuk őket, pozitív megerősítéssel, elismeréssel, dicsérettel. Nem csak azért mert így emberséges, hanem azért is, mert az ellenkezője kontraproduktív és hatással van a teljesítményre. Nyilván nem kell a buksiját simogatni állandóan, de az eredményeket el kell ismerni, amiről sokan megfeledkeznek. Nem csak egy érem, vagy helyezés az eredmény, hanem egy szép átmenet, egy első vágta, stb. Ezeknél meg kell állni, észre kell venni és hangsúlyt adni neki, hogy a sportoló érezze, hogy sikert ért el, és ügyes volt. Azt az edzőt, ahol el tud telni óra 4-5 dicséret nélkül, ott kell hagyni. Ha a tanítvány hibázik, a hibát korrigálom, nem azzal hogy azt mondom rosszul csináltad, hanem azzal, hogy elmondom, mit kellene csinálni legközelebb, hogy jobb legyen. Ha valami ügyes volt arra is felhívom a figyelmét, megdicsérem, hogy tudja, hogy ez a jó legközelebb is így kell csinálni. Pont elég önbizalom hiányt tudnak a tanítványok magukba generálni, nincs szükség az én segítségemre.(Rengeteg olyan lovassal találkoztam, akiknek egyetlen akadálya a fejlődésben a magával szemben támasztott túlzott elvárás volt. Nem látták, hogy mi mindent tudnak, csak azt, hogy mit nem és ez elvette az önbizalmukat. Sokszor pont a legjobbak voltak ezek. Egy darabig segítette őket ez a hozzáállás, mert sokkal keményebben dolgoztak, de aztán akadállyá vált. Láttam olyan extrém esetet, hogy a lovast emiatt nem lehetett oktatni).
Igen szükség van a szigorra, hogy átlendítse a sportolót a nehézségeken, de a tanítványok lelkével is foglalkozni kell. (Többek közt ezért nem lettem iskolában tanár. Töltöttem már másfél órát anyuka kocsijában vagy nyergesben tanítvánnyal, szülővel beszélgetve, a gyerek lelki állapotáról, és szeretném, ha ezt továbbra is megtehetném) Kell, hogy legyen olyan a viszony, hogyha túl sokat követelek, ha túl kemény vagyok, akkor merjen szólni. Én elmondom, hogy az esetleges lazítás milyen hatással lehet arra acélra, amit el akar érni, de a végső döntést neki kell meghozni, akkor is ha én sajnálom, hogy az adott munka vagy tehetség kárba vész. Mert én érte dolgozom és közösen próbáljuk elérni a céljait, nem eszköz, hogy rajta keresztül érjek el sikereket.
Ha belép a rendszerbe az edző egoja a szigor bántalmazássá válik. Egy edző nem engedheti meg magának, hogy azért kiabáljon, mert rossz napja van. A saját feszültségét nem vezetheti le a másik emberen. Főleg nem hajszolhatja azért, mert ő maga éhezik az eredményre. Az élsportnak változnia kell, nem követelhet egyre nagyobb és nagyobb teljesítményt, mert már így is a lehetetlent követeli. Nem az érmek, szalagok hajszolását kellene támogatnia, hanem értékeket. Támogatnia kellene az egymással versenyzést, az egymás ellen versenyzés helyett, és a saját magunk legyőzését, a sporttárs támogatását. (tudom, bilibe lóg a kezem) Emberekkel dolgozunk, ráadásul fiatalokkal, akik felnéznek ránk. A legsebezhetőbb, legérzékenyebb korszakukban formáljuk őket, és iszonyatos nagy felelősségünk van. Elképesztő károkat tudunk okozni, ráadásul alá-fölérendelt viszonyban dolgozunk. ( Aki ezt tudatosan kihasználja, az álljon a tükör elé és köpje magát szembe légyszi) Semmilyen érem, vagy eredmény nem lehet fontosabb egy másik ember testi-lelki jóléténél. A bántalmazás akkor is bántalmazás, ha nem fizikai, ha így szoktuk, ha a társadalom elfogadja, ha maga az áldozat se fogja fel rögtön, hogy ami történik vele az bántalmazás, mert ugyanolyan károkat okoz a testben és a lélekben. Nincs kifogás. Egyetlen érem sem éri meg hogy valaki lelkileg vagy testileg szenvedjen. Nem sportolókat kell nevelnünk, hanem egészséges, boldog felnőtteket, semmi nem fontosabb ennél, még az sem hogy élsportoló lesz e valakiből vagy sem. Aki ezt nem érti, aki összekeveri a szigort a bántalmazással, annak nagyon nagy baj van a fejében és azonnal el kell távolítani minden olyan pozícióból, ahol emberek, fiatalok életére lehet komoly hatással.
