13/06/2026
Tegnap egy panelbeszélgetésen, mint már annyiszor korábban, megkérdezték tőlem: mit kaptam a sporttól? Rutinból szoktam válaszolni az igazságot – mindent.
De két nappal a budapesti bajnokság döntője után most egy kicsit más volt ez a „minden”.
Idén is bajnokok lettünk a csapatommal, a Fradi Mastersszel. A profi sport után nem volt kérdés, hogy maradok-e a medence közelében. Maradtam. A csapat szelleme és a kitűzött cél szentsége pedig továbbra is egyértelműen mutatja az utat.
Lehet, hogy családiasabb a hangulat, kevesebb embert érdekel, és szakmailag is lassabb, nehézkesebb a játék, mint a korábbi felnőtt bajnoki címek idején. De mégis.
A bajnoki címnek ugyanannyira örültem, mint 2019-ben, amikor szintén nyertünk a Fradival. Az életemet továbbra is úgy próbálom alakítani, hogy beleférjen a heti két edzés és a vasárnapi mérkőzés. Nyaralást, elutazást, munkát – mindent igyekszem ehhez igazítani. A legnagyobb örömmel és alázattal, mert tudom, hogy a csapattársaim ugyanígy tesznek. Átrakott repülőjegyek, átalakított munkaidő, türelem a családtól.
Ezt kaptam a vízilabdától. Idén egy közös célt, közös elkötelezettséget, feltétlen bizalmat és örök barátokat. Külön szép és számomra fontos mozzanat volt, hogy az aranyérmet Nyéki „Sün” Balázs adta át, akivel évekig együtt játszottunk, és jó barátok lettünk. Ő azóta a világ egyik legjobb edzője lett, kétszer nyert Bajnokok Ligáját a Fradival. Nemcsak átadta a díjat, de kint volt a döntőn és szurkolt nekünk – ahogy az OB I-es csapat több játékosa is. Ma mi szurkolunk nekik a BL bronzmeccshez.
És mit kaptam még? Ott állt mellettem Gordon a díjátadáson, a család többi tagjával együtt szurkolt a lelátóról.
