13/09/2026
Gyalogoltam az Ady mentén, fülemben zene szólt. Nagy szabadságomban suhantak a plázába, és valahogy eufórikus hangulatba kerültem.
A lépteim az univerzum ritmusára dübörögtek és biztos megnyílt bennem a Lehetetlen és Lehetséges közötti kapu, amikor megláttam egy óriásplaktákon a szavakat: Szegedi Szabadtéri, Wicked.
Megállított. Az izgalmam röpködni kezdett, a szívem hevesebben vert, visszakeültem 1999-be és a napfogyatkozás után a szabadtérin ültem a családommal. Ez az élmény olyan zsigeri jó érzést hozott fel bennem, hogy pillanat alatt a frontális lebenyem ( ha az csinálja egyáltalán), félig meghozott egy elhatározást.
Megyünk.
A dátumot kétszer ellenőriztem, velem lesznek-e a lányok. Kigugliztam Rohrau (mert oda is mentünk rokonlátogatóba)-Budapest-Szeged távolságát. Egyeztettem a miskolci szüleimmel, végiggondoltam az anyagi helyzetem.
Az Ady nemtudomhányszám, az iskola mellé kiállított óriás plakát és a pláza között ennyi minden történt. Kívülről lépések. Belül utazási iroda lettem.
A szabad-e nekem végre eltörpült a mennyire vágyom rá, mennyire jó lesz mellett.
Mire igazán elbizonytalanodhattam volna, a KIK és a Hervis között megvettem a jegyeket.
Megváltottam a sorsomat.
A képen nem rejtem véka alá, hogy mennyire boldog vagyok. Hogy ott vagyunk. Hogy mindenkinek jó.
A részek összesége itt mégis egész lett.
Ki tudja, mire vágysz. Ki tudja, ki kap el. Merre repülne a szíved, mi hoz mozgása, pezsgő a pohárba...mondj igent. Próbáld ki. Nem is olyan veszélyes. Csak azért tudom: mert megéltem.