27/08/2026
60 éve hunyt el Schenker (Ozoray) Zoltán olimpia bajnok, olimpia ezüst- és bronzérmes, 3x-os országos bajnok kard- és tőrvívó, katonatiszt, szakíró.
A Nagyváradtól 7 km-re fekvő Vámosszentmártonban a hatgyermekes Schenker Mihály és Opray Alizia negyedik gyermekeként született. Édesanyja korán meghalt, édesapja (aki 1939-ben, 103 éves korában hunyt el) gyermekeit egyedül nevelte fel.
Nagyváradon, a premontrei gimnáziumban, majd a budapesti hadapródiskolában tanult, 1901. augusztus 1-én lépett hivatásos katonatiszti pályára (bátyja, Schenker Lajos is katonatiszt lett, kiváló vívó volt, az I. világháború pedig után a hadifogságból hazatérve neves vívóiskolát nyitott Kolozsvárott).
Gyerekkorától kezdve szenvedélyesen sportolt, versenyszerűen úszott, sízett, atletizált, birkózott és vett részt céllövő és tornaversenyeken, továbbá súlyt emelt, lovagolt, korcsolyázott. Különösen büszke volt arra, hogy IV-es gimnazista korában a VII-VIII. osztályosokat megelőzve, 320 cm-rel nyerte meg a rúdugró középiskolai bajnokságot.
A vívás alapjai a hadapródiskolában tanulta, első mestere, aki a vívást megszerettette vele, Kukuschka Alfréd volt, a híres bécsújhelyi vívóiskola egyik legkiválóbb mestere. „Habár minden sportban találtam érdekeset és értékeset, mégis a vívósport nyújtotta részemre a legtöbb tartalmat, ami, minél jobban mélyedtem bele, annál inkább növekedett, szenvedéllyé vált és az ma is.” - vallott Schenker 70 éves korában.
Első katonai állomáshelye Klagenfurt volt, ahol abban az időben mensur vívást gyakoroltak a tisztek, ezért Schenker tiszttársainak vívóklubot alapított, hogy gyakorolni tudjon. Bátyja ezidőtájt 2 évig a bécsújhelyi vívótanár kiképzésre járt, ahol gyakran meglátogatta, és kihasználva az alkalmat, leckéket vett Neralits Mihálytól, Wenik Martintól, Josef Lostertől, Luigi Barbasettitől és Franceschinitől. Klagenfurtból Nagyváradra helyezték, ahol Orbán Sándornál és Ganzmann Ferencnél tanult, majd Szeged következett, és Eduardo Armentano mester. A Nemzeti Sport 1912. március 3- száma alapján élete legszebb napjainak a szegedi vívó egyesület termeiben tréninggel, a szeretett mesterrel való vívással eltöltött napokat tartotta.
1905-től kezdett versenyezni, tőrben és kardban egyaránt, monarchia szerte indult versenyen, és a legtöbbször a döntőbe is került. Legjobb éve a 1911-es volt, amikor 17 hazai és külföldi versenyen diadalmaskodott, természetes hát, hogy a következő évben beválogatták a stockholmi olimpia kard és tőr csapatába. Az olimpia előtt azonban 3 hónapra Kremsbe helyezték, ekkor saját költségén felfogadta Melichar Othmánt, hogy gyakorolni tudjon.
A sok gyakorlás meg is hozta a gyümölcsét, Schenker Zoltán tagja volt az olimpiai bajnok kardcsapatnak – az osztrákok elleni döntőben ő szerezte meg a bajnokságot jelentő 9. győzelmet. Kard egyéniben 4., tőrben pedig 9. lett, és mindkét döntőben ő volt az egyetlen, aki a későbbi olimpia bajnokokat le tudta győzni, dr. Fuchs Jenőt 3:0-ra, az olasz Nedo Nadit tőrben pedig 3:1-re.
4 év múlva, az I. világháború alatt a Bruzilov offenzíva során orosz hadifogságba került, ahol a tiszteket egy németül beszélő tiszt hallgatta ki. A tiszt sokszor felé pillantott, majd egyszercsak hozzá fordult: „Maga nemdebár Schenker főhadnagy? Emlékszik rám?” „Nem, százados úr, nem emlékszem, de valóban Schenker a nevem.” Mint kiderült, a kihallgató tisztet, Greinfeldfeint 1912-ben az olimpián a Schenker elleni vereség ütötte el a továbbjutástól. A sporttárs a kihallgatás után bőséges evés-ivással vendégelte meg az elcsigázott és kiéhezett fogoly tiszteket.
A hadifogság után 1920-ban tért vissza a pástokra, Budapesten Gellér Alfréd, Borsody László, Schlotzer Gáspár, Tusnády Alfréd és Eduardo Alajmo voltak a mesterei. Schenker mindig nagy energiával vívott, „erőszakos, vehemens támadásait ember legyen, aki kivédi, jól is véd.” A klasszikus bécsújhelyi vívóiskola képviselője volt, soha nem flesselt, tökéletesen védett és mindig pengefogással indított, úgyhogy neki elővágni nemigen lehetett. Szívósságának köszönhetően 44 éves korában, 1924-ben a párizsi olimpián is tagja lehetett mind a kard, mind a tőr csapatnak. Kardcsapatban ezüst, tőrcsapatban bronzérmet nyert, kard egyéniben ismét éppen csak lemaradt a dobogóról, 4. helyezést szerzett.
Kijutott az amszterdami olimpiára is, tőr egyéniben nem került döntőbe, ezután már nem versenyzett. 1925-től 29-ig a Ludovika Akadémia sportvezetője és vívótanára volt, 29-től 32-ig a Budapesti Testnevelési Felügyelőségben, majd 1939-45-ig a Honvédelmi Minisztériumban az ifjúság testnevelését vezette. A vívószövetségben alelnökként és szövetségi kapitányként is tevékenykedett, zsűri vizsgáztató és természetesen zsűrielnök is volt. 1943-ban vette fel az Ozoray nevet.
A II. világháború után mindenét elvesztette, és az akkor már 65 éves volt katonatisztet csak kis egyesületekben engedték tanítani, órákat gyalogolt az edzésekre, mert villamosjegyre sem telt. Szakkönyveket írt (Tőrvívás 1954, A modern magyar kardvívás 1958), melyeket több nyelvre is lefordítottak, fő műve pedig a vívás történetéről szóló közel 1500 oldalas kézirat, „A világ vívótörténete”, mely sajnos nem maradt fenn, hiába keresték barátai a hagyatékában.
Élete végén már nehezen járt, nem tudott dolgozni és írni, ami elkeserítette a mindig aktív embert. Hosszú betegeskedés után 86 éves korában, 1966. augusztus 25-én hunyt el. Olimpiai bajnok társa és jó barátja, dr. Tóth Péter ekkor így emlékezett meg róla: „Azok közé a vívónagyságok közé tartozott, akikkel élmény volt harcolni, mert dicsőség volt ellene győzni, de nem kellett restellni a legyőzetést.”
Forrás: Schenker Zoltán 70 éves korában papírra vetett visszaemlékezése (Vívó Híradó 23. évf. 1976. VIII. szám), Erdélyi Lapok, Nemzeti Sport.
(Ferdinandy Györgyi)
vivomuzeum.hu
