18/06/2026
Tegnap este, amikor ezek a képek a Pink Cats csoport óráján készültek, hirtelen visszacsöppentem azokba az időkbe, amikor először táncoltam tarab zenére. Olyan régen volt…, nagyjából húsz éve.
Akkoriban még főként raks sharki, dobszóló, saidi vagy arab pop zenére táncoltak. Én is leginkább beledit táncoltam, de valahol ott kezdődött az igazi utam: amikor egyre mélyebbre merültem az orientális dalokban, a klasszikus előadók, zeneszerzők világában, és megismertem az élettörténetüket.
Ahogy erről meséltem a lányoknak – akik közül sokan most is ott vannak ezeken a képeken –, megkértek, hogy óra után mutassam meg az új táncomat. Őszintén szólva volt bennem egy nem kis izgalom. Ez a stílus néha nyersebb, ösztönösebb, őszinte, kevésbé „tökéletes”, de sokkal igazabb, hiszen az ember saját érzelmeivel van átitatódva. A zenéből, az érzéseimből és a női lényem mély rétegeiből szövődött. És amikor elcsendesedtek, leültek és figyeltek, rájöttem: nem adhatok kevesebbet magamból csak azért, mert ezt az őszinte karaktert nem szokták meg tőlem. Ez a tánc én vagyok – és ma is érzem minden rezdülését.
Közel voltunk egymáshoz a teremben, a tekintetüket kerestem, és ott, az utcai lámpa beszűrődő fényében kapcsolódtunk. Láttam a mosolyokat, a meglepetést, a könnyeket. Láttam, hogy szavak nélkül is értik, mit mesélnek a mozdulataim. Csönd volt. A tánc számomra sosem csak lépések sora volt, hanem fejlődés, bátorság, és újra meg újra találkozás önmagammal. Megtanított jelen lenni, nem bocsánatot kérni azért, aki vagyok, – ez egy nagyon lényeges dolog! – és arra is, hogy az értékem nem a tapsban, hanem a figyelő, érző tekintetekben születik meg. Mit csináljak, ha ilyennek születtem? De idáig el kell jutni. Az én zeném nem a néha már őrjöngésbe torkolló dobszólók. A finomság, a lágyság, a dallamok világa az én világom, nem a csinnadratta. :) Mindenki meg fogja találni azt a zenei stílust, ami a legközelebb áll hozzá egyéni előadóművészként. Viszont tanárként imádom megmutatni tanítványaimnak a hastánc stílusát, színeit, eszközeit, fúzióit.
A művészet néha felkavar, néha nosztalgiát ébreszt, néha megérint – és ez így van jól.
Ha egy üzenetet szeretnék átadni, az ez lenne:
Ne félj felvállalni önmagad! Sem a táncban, sem a munkában, sem a kapcsolataidban, sem a szerelemben. Az erőd, a szabadságod ott kezdődik, ahol felvállalod, aki vagy!
A tánc nem csak koreográfia. A tánc mi magunk vagyunk. Nem többek és nem kevesebbek. És lehet eső, hullhat a hó, fújhat szél vagy mint most, perzselhet a nyár: ez nekünk évek óta nem akadály. Egy alkotó közegben végre azok lehetünk, akik valójában vagyunk.
Szerethető, érzéki nők.