04/04/2023
Nyilván, ha hosszú idő után újra egy futóversenyen találom magam, az csak valami elmebeteg esemény lehet, mint a BLACK HOLE Ultra Running Race, ahol a legnagyobb kihívás nekem, hogy nem lehet telefont vinni. Az órámat az elmúlt több mint fél év gyalázatos futásaihoz mérten már nem is nézegetem, szóval annak hiánya kevésbé zavart, sőt még jót is tett, hogy nem láttam hogy vánszorgom, meg hogy mennyi van még hátra. Mondjuk órával sem tudtam volna, hogy mennyi, mert ennek a versenynek az a lényege, hogy semmit nem tudsz. Semmit. Néha felbukkan teljesen random távolságokra egy frissítőpont, ott eszel iszol, mutatnak egy órát, amelyik valamilyen ország idejét mutatja, de semmiképpen nem az aktuálisat, aztán mész tovább. Én biztosra mentem, nem kértem nyomkövetőt sem, egyrészt mert mindig elromlik ahogy a testemmel kapcsolatba kerül, másrészt meg bíztam a híresen rossz tájékozódási készségemben no meg a szalagozásban. Ha egy évvel korábban lettünk volna akkor simán bevállalom a hosszabb távot, de most ez a nano táv is akkora kihívásnak bizonyult (mint kiderült 46 kilométer lett a vége ezervalamennyi szinttel), hogy őszintén szólva nem tudom, hogy mertem nekivágni. Vagy azt gondoltam, hogy ez a móka örökre elveszi a kedvem a hosszabb futásoktól, hiszen már úgyis öreg vagyok bohócnak. Na de mi történt? Már az eleje is csodajó volt, 3 kötelező felszerelés volt, amiből kettőt itthon hagytam, köszi Munn Mona hogy csak megszületnem volt nehéz és kisegítettél. De ami a lényeg: nem elvette, hanem újra visszaadta a hitem önmagamban, és persze felkészülni sem árt, de azért fejben ott levés sokat nyom a latban. A telefon hiánya meg kifejezetten jó, mert így nem hívtam fel mindenkit, hogy hisztizzek egyet. Rég sírtam már futás közben (most sikerült), rég éreztem magamban azt, hogy képes vagyok erőmön felül is teljesíteni, rég éreztem ekkora örömöt és megilletődöttséget a végén, és rég éreztem magam (néhány kivételtől eltekintve) jól futás közben.