15/10/2024
A 40 éves érettségi találkozónkra készülve azon tűnődtem, hogy mi X-ek, mennyire izgalmas korszakba születtünk.
Gyerekként még a forgalom nélküli utcákon bicikliztünk, grundokon fociztunk, valódi könyveket olvastunk, táncházba jártunk és az építőtáborokban a tűz körül gitározva énekeltünk. Sokat vonatoztunk, mert az is jó buli volt.
Bejártuk a szüleinkkel, barátokkal az országot, ősszel terméseket gyűjtöttünk, nyáron a Balatonparton bandáztunk. Néha azért egy-egy szocialista országba is eljutottunk.
Emlékszem, ahogy tizenévesen a kelet-berlini TV torony teraszáról vágyakozva néztem a nyugati oldalra, a fényárban úszó sugárút felé, ahova az útlevelünkkel nem mehettünk át.
A mi szüleink döntötték le a berlini falat, tervezték az első mobiltelefonokat, PC-ket, építették az első adótornyokat, hozták el az internetet.
Mi pedig lelkes, fiatal felnőttként ráugrottunk erre a hatalmas és friss hullámra, és toltuk, ahogy a csövön kifér.
De mi nem ebben a pörgésben szocializálódtunk. A mi lelkünk nem erre készült. Hogy lehet ezt kibírni? Például úgy, ha lehasítunk magunkról részeket.
A mi generációnkon azt látom, ez az eltávolodás önmagunktól, az érzéseinktől, a valódi vágyainktól, olyan fáradságot generált, amiben sokan kiégtek, belebetegedtek.
Nehéz elfogadni, hogy a lassulás nem gyengeség, hanem egy szükséges lépés. Nem poros, nem antik darab, aki kicsit már befelé is haladna.
Nekem mindig a megoldásaim között volt, hogy keresem és építem az egészséges kapcsolódásokat, alakítom a megállókat. Ez a szakmai kompetenciáimban is motivált. Ezért álmodtam meg a F**t Torna Stúdiót is és tartok az egyéni folyamatok mellett csoportos órákat.
És nagy tervem, hogy elinduljon a klubunk is ennek a fontos értéknek a mentén, a támogató közösség megtartó erejével.
Kép: reggeli óra előtt - amikor épp a mozgás hoz össze. 🥰
