18/04/2026
Szépen, komótosan ballagtam a mentális határ felé. Előkészítve az útlevél, rajtam az elszánt mosoly. Na, ez a határátlépés annyira elhúzódott, mintha a vasfüggönyön akartam volna átjutni. Azt már kábé a hét közepén elterveztem, hogy szombaton fog megtörténni. Tomi ehhez képest rakta össze a heti edzésem. Tegnap este csak egy spinning volt, hogy annyira ne menjen meg a lábam, de ne is gondolja, hogy henye van. Jól éreztem magam, tekertem, ahogy tudtam. Már hazafelé a kocsiban átsuhant egy fél gondolat, mintha a pulzuspántom nem akadt volna a kezembe edzés után, de el is hessegettem — hát mindig az az első, amit gondosan elrakok. A Dzsízüszke hozta, és a cipő után ő a legkedvesebb társam. Hazaérve pakoltam ki a táskát, egyre idegesebben baszkodtam ki a cuccokat az előszobába. Csak nincs meg! Kezdtem magam felbaszni, hogy k***a drága is, szeretem is, fontos is, lelkileg nem olyan könnyen pótolható. Szerencsére kiderült, hogy a Sugár öltözőjében maradt.
Hát igen ám, csak én reggel 8-kor indulok eddigi életem leghosszabb futására — mi a fasz lészen? Mivel a Garmin órámmal összevesztem, így azt két napja adtam el, az iWatchom meg szegény már olyan régi, hogy a nagypapámtól örökölt, felhúzós kis ezüstóra jobb választás.
Mondta az én szerelmem, hogy ne csüggedjek, odaadja az övét, aztán, ha délelőtt megy spinningre, elhozza a pántom. Hát jó! Ebben a tudatban, 8–10 tepertőpogácsa — én sütöttem, de még gyakorolni kell, mert fejbe basznék vele valakit, elájulna — elfogyasztása után békésen szundikáltam el.
Hattízkor csengett az ébresztő, én meg úgy voltam vele, hogy én ezt az említett határt nemhogy ma, de soha nem tudom átlépni. Azért felkeltem, és elkezdtem készülődni, mert a kötelességtudat és az ego nem hagyott.
Úgy terveztem, hogy zabkását eszem joghurttal, de a kávém elfogyasztása közben arra gondoltam, ennyire nem baszhatok ki magammal… Aranyos dolog az a zabkása. Desszertnek.
Elmajszoltam két szelet vajaskenyeret, megittam fél liter vizet, és már itt is termett anyukám, aki menzateájával a hóna alatt jött, hogy támogasson. A bringóhintósnál köszöntünk el egymástól. Megnyugtatott, hogy ügyes leszek, és ő majd mindig fel-felbukkan velem szemben, hogy tudjak inni. Nagyjából három kilométernél járhattam, amikor rá akartam pillantani az órára, hogy mi is történik, de hogy az (nem tudom szebben mondani) a k***a anyját nem bassza meg — SZÜNETELTETETT! Nem akartam elhinni. Totónál sosem csinálja. Na, ez volt egy újabb olyan pont mentálisan, hogy nem bírom idegekkel, nem csinálom, nem érdekel, valakit megfenyegetek egy hintóért, felkapom anyukámat, azt meg se állunk „esztervilzonig”.
(Ha nem tudjátok, az hol van, akkor ajánlom a Micsoda nőt megtekintésre. 😉)
De vettem vagy harminc nagy levegőt, és meggyőztem magam, hogy Domján, volt ám élet a kibaszott technolódzsia előtt is, és bármilyen fura, akkor is megtörténnek a dolgok, ha nem dokumentáljuk azokat.
Arra a megállapodásra jutottam magammal, hogy bár 130 percet kéne futnom, de ki a bánat tudja a távot? Viszont ha futok három szigetkört, az 16 kilométer, az időt meg ugye azért csak mutatja az a tetves.
125 perc alatt tettem meg, és az én édesanyám valóban mindig felbukkant velem szemben. Ittam az ő isteni száj- és segglyukösszetapasztós teáját, és szépen, a magam méretlen tempójában végül átkeltem a határon.
Amikor mondtam Tominak, hogy erre semmilyen dokumentációm vagy bizonyítékom sincs, csak a becsület szavam, akkor csak annyit kérdezett:
— És szerinted nekem az nem elég?
