04/05/2026
Alapvetően egy nagyon szerencsés ember vagyok. Most olyan piszlicsáré kérdésekkel ne foglalkozzunk, mint hogy elérem-e az utolsó villamost beborozva, vagy nyerek-e a tippmixen, vagy jó tételt húzok-e a földrajzérettségin. Ezektől pulzálnak a hétköznapok. Mondjuk nem az enyéim, mert az én életemben az összes ilyen kérdésre egy magabiztos nem a válasz, de le is van szarva. Az igazán lényeges dolgokban mindig a szerencse picsagyümölcsének érzem magam. Ebből a szempontból a legfontosabb, hogy kik vesznek körül. Hazudok. Nem a legfontosabb. Az egyetlen fontos. Hogy érzem magam velük? Tőlük? Hogyan látom magam az általuk támasztott tükrökben? Hogyan építem magam azokból a téglákból, amiket a velük járt közös úton találok? Na, ebben vagyok én baszott nagy mázlista. Kábé a harmincadik szülinapom után kezdtem igazán önismerettel foglalkozni, és hamar eldöntöttem, hogy csak olyan emberekkel töltök időt, akiktől nincs az a furcsa nyomás a gyomromban, ami addig sokaktól volt. Teljesen megváltoztak a kapcsolataim. Megváltoztam én is. Egy ponton túl már nem kellett őrült nagy tudatosság, elég volt, hogy figyeltem a jelekre, és alakult minden, mint púpos gyerek a prés alatt. Jöttek-mentek életem szereplői, mire kialakult az a bázis, akikre a legönzetlenebb szeretettel és a legnagyobb megbecsüléssel tudok nézni. Akikkel nincsenek játszmák, nincsenek idegből odaszúrt, direkt bántások. Nincsenek túl sokan, és nem is könnyen bővül a csapat, mert egyszerűen ilyen a természet. Legalábbis az én természetem. Akkor érzem, hogy valaki „beépült”, ha az örömében igaz módon tudok osztozni, és szinte érzem, amit érez. Tomival bő egy éve dolgozunk együtt, és őt tekintem a tavalyi évem legnagyobb szerencséjének. Barátok lettünk, és erre az Ultrabalaton hétvégéjén jöttem rá. Fossá izgultam magam érte. Amikor délelőtt írtak, hogy már a hetedik kilométertől fáj a lába, és Flector porral nyomja — amit az Isten áldjon —, akkor onnantól kezdve csak az járt a fejemben, hogy csórikám, amilyen bolond, megy, amíg össze nem esik, vagy ha nem, akkor meg a lelke mit fog küzdeni azzal, hogy nem csinálta végig.
Egész nap forródróton volt a Makárteam. Én meg már kezdtem felbaszódni, hogy olyan eredményei vannak, mint nagyon keveseknek — mit kínlódik már? Persze, tudtam. Ha megalkudna, nem lenne az edzőm. Sőt, senkié, mert akkor az nem is ő lenne. Gondoltam, jó, gyűrje magát, de győzzön a józan ész. Talán, ha „csak” egy elvetemült sportoló lenne, akkor begyógyszerezve bevonszolta volna magát a célba, majd egy Balaton környéki sürgősségire, de mivel szerelme van és három kisgyereke, így a saját őrülete helyett őket választotta. Amikor megtudtam, hogy 85 kilométernél kiállt, annyi mindent éreztem. Egyfelől megkönnyebbültem. Nem lett volna fair, ha akkor dobja el a kanalat, mikor éppen kezdek gyorsabban menni, mint egy kombájn aratás közben. Másfelől kibaszottul sajnáltam, mert azt azért még az én sportéletemmel is tudom, hogy nem úgy lesz valaki válogatott atléta, országos bajnok és Ironman, hogy közben megtanul a józan eszére hallgatni. Maradjunk annyiban, hogy ilyenkor az már nem is nagyon van.
Szóval Tomi döntött, kiállt, én pedig úgy éreztem vele együtt, ahogy csak életem legigazibb szereplőivel tudok. Ma reggel, amikor kiküldött hatvan percre, mindenféle ragaszkodásom elmúlt. Olyan k***a álmos voltam, gondoltam, jó van, itt befejeztem, letörlöm, letiltom, viszlát!
De aztán csak elindultam, és amikor tíz perc után azt gondoltam, hazajövök a picsába, eszembe jutott ez a fotó és az, hogy olyan ember az edzőm, aki 78 kilométert tolt le úgy, hogy fájt a lába és vívódott a lelke. Aztán lenéztem a feliratú pólómra és csak annyit mondtam: jóvan, baszki, akkor nyomjuk!
Makár Tamás - Edző, hálás vagyok neked minden közösen helyére rakott téglámért. Tudom, ha rajtad múlik, k***a menő kis viacoloros futóútam lesz.
