11/09/2026
MA KÜLÖNLEGES NAP VAN.
Esik.
...igazi, lassú, áztató eső.
Az a fajta, amire hónapok óta várunk.
Talán évek óta...
És most Gemenc lélegzik.
Én évek óta itt élek életvitelszerűen, Észak-Gemencben, a vadonban. Nem kirándulóként nézem ezt az erdőt, hanem itt élek együtt vele. Figyelem nap mint nap, mi történik a vízzel, a fákkal, a madarakkal, az állatokkal, a talajjal.
Ezért ma egészen másképp hallom az esőt.
Ez most égi áldás.
Európa egyik legnagyobb összefüggő ártéri erdeje végre kap valamit abból, amire hónapok óta vár.
A fák többsége már régóta védekezik.
A levelek elszáradnak, idő előtt lehullanak. A fa, amennyire tud, visszaveszi belőlük, amit még vissza tud venni: tápanyagot, nedvességet.
Nem azért, mert „ősz van”.
Hanem mert túl akar élni.
És közben ma reggel megváltozott az erdő hangja.
Másképpen szólnak a madarak.
Másképpen mozognak az állatok.
A levelek táncolnak az esőben.
A fiatal állatok pedig — amelyek közül sokan életükben most találkoznak először ilyen esővel — úgy néznek körül, mintha valami egészen új világ nyílt volna meg előttük.
Van ebben valami megrendítő.
Olyan, mint amikor egy kisgyermek először lát havat.
És itt álljunk meg egy pillanatra.
Mert hány olyan természeti élmény van, ami egykor teljesen természetes volt, ma pedig már nem az?
A hó.
A tartós hideg.
A kiszámítható évszakok.
A megfelelő mennyiségű víz.
A talaj nedvessége.
A rovarok zümmögése.
A madarak tömeges jelenléte.
A bőséges termés.
A természet kiszámítható ritmusa.
Az idősebb generációk számára ezek közül sok nem különleges élmény volt.
Hanem egyszerűen az élet része.
A gyerekeinknek viszont egyre több ilyen tapasztalat válhat majd emlékké, történetté, fényképpé.
„Tudod, régen télen sokszor hetekig hó volt.”
„Tudod, régen nyáron is volt víz a holtágban.”
„Tudod, régen ennyi rovar repült a lámpa körül.”
És lehet, hogy egyszer azt kérdezik:
„És miért hagytátok, hogy ez eltűnjön?”
Mi pedig majd magyarázkodunk.
Hogy kényelmesebben akartunk élni.
Többet akartunk.
Gyorsabban.
Olcsóbban.
Nagyobbat.
Kényelmesebben.
És közben folyamatosan beavatkoztunk valamibe, amit sokáig természetesnek hittünk.
Majd amikor megváltozott, felháborodtunk.
Miért nem olyan már, mint régen?
Talán azért, mert mi sem vagyunk már olyanok, mint régen.
A környezetünket alakítjuk.
A vizeinket szabályozzuk.
A talajt használjuk.
Az erdőt használjuk.
Az energiát használjuk.
A tájat átalakítjuk.
Aztán csodálkozunk, amikor a rendszer válaszol.
Pedig ez nem büntetés.
Ez okozat.
És talán ezért olyan fontos számomra a mai eső.
Mert közben van egy másik történet is.
Itt élünk a Duna és a Sió találkozásánál, mégis az ország egyik vízhiányos térségévé váltunk. Nemcsak a felszíni vizek hiányáról beszélek, hanem a felszín alatti vízkészletekről is. A talajvíz sok helyen méterekkel került lejjebb, és bár a pontos érték területenként, évszakonként és mérési pontonként változik, egyes térségekben akár több méteres visszaesést is tapasztalhatunk. Ez nem egyetlen számmal leírható probléma, hanem lassú, alattomos folyamat: a talaj kiszárad, a növények gyökérzónája egyre nehezebben éri el a vizet, a kutak hozama csökken, a holtágak és mellékágak pedig egyre gyakrabban maradnak utánpótlás nélkül.
Észak-Gemencben a Sió vízszintjének felduzzasztása és magasabban tartása az idei nyári szezonban rengeteget segített abban, hogy ez a terület valamivel jobban átvészelje ezt a szélsőséges szárazságot.
Ezért személy szerint hálás vagyok azoknak a vízügyi szakembereknek, akik ezért dolgoztak.
A víz itt nem elmélet.
A víz élet.
És ezt ma már nem csak az erdőben kellene értenünk.
A világban ma több mint 2,1 milliárd ember nem jut biztonságosan kezelt ivóvízhez.
Mi közben azon gondolkodunk, milyen legyen a reggeli kávénk.
És naponta hányszor húzzuk le a vécét ivóvízzel...
Egyetlen öblítés sok háztartásban több liter tökéletesen iható minőségű víz felhasználását jelenti.
Közben a mezőgazdaság önmagában a globális édesvíz-kivételek mintegy 72 százalékáért felelős.
És amikor nincs elegendő víz, nincs elegendő termés sem.
Nincs elegendő takarmány.
Bizonytalanná válik az élelmiszer.
Aztán drágul.
Aztán elfogy.
Aztán elkezdünk egymásra mutogatni.
Pedig a vízprobléma már nem valami távoli ország problémája.
Nézzük meg a Dunát.
2026 nyarán Magyarországon rekordközeli, illetve rekordalacsony vízállásokkal kellett szembenézni, és a kisvíz a hajózást, a vízellátást, az energiatermelést és az élővilágot is érint***e.
A Duna nem csak tájkép.
Energia.
Szállítás.
Ivóvíz.
Mezőgazdaság.
Élőhely.
Élelmiszer.
És igen: jövő.
És akkor még nem beszéltünk a méhekről.
A beporzókról.
A gombákról.
A talaj láthatatlan életéről.
A micéliumról, amely szó szerint összeköti a növények föld alatti világát.
A világ virágos növényeinek döntő többsége valamilyen állati beporzásra támaszkodik, és a világ fontos élelmiszernövényeinek mintegy háromnegyede legalább részben függ a beporzóktól.
A gombák pedig nem egyszerűen „azok a dolgok, amiket ősszel felszedünk az erdőben”.
A növények és a gombák között működő mikorrhizás kapcsolatok alapvető szerepet játszanak a tápanyagellátásban, a talaj szénkörforgásában és az egész szárazföldi ökoszisztémák működésében.
Mi pedig még mindig úgy viselkedünk, mintha mindez végtelen lenne.
Nem az.
És éppen ezért olyan fontos az innovatív gondolkodás és a tudomány. Nem azért, hogy újabb és újabb módokon kizsigereljük a természetet, hanem azért, hogy kevesebb vízből, kevesebb energiából és kevesebb veszteséggel tudjunk élni és termelni.
Nézzük Izraelt. Egy olyan országot, amelynek jelentős része sivatagos vagy félsivatagos, mégis a világ élvonalába került a vízgazdálkodási innovációban. A csepegtető öntözés, a sótalanítás, a szennyvíz magas arányú tisztítása és újrahasznosítása, valamint a precíziós mezőgazdaság lehetővé t***e, hogy olyan területeken is termeljenek, ahol korábban ez szinte elképzelhetetlen volt. A Negev-sivatagban például paradicsomot, paprikát és más zöldségeket termesztenek üvegházakban, érzékelők és számítógépes vezérlés segítségével: a növények akkor és annyi vizet kapnak, amennyire valóban szükségük van.
Ez nem azt jelenti, hogy nekünk mindent változtatás nélkül át kell vennünk. Magyarország nem Izrael, a Duna–Sió térsége pedig nem a Negev. De a szemléletet érdemes megtanulnunk: a víz nem korlátlan erőforrás, a tudomány nem ellenség, az innováció pedig nem luxus. A jövőben a vízvisszatartás, a talajnedvesség megőrzése, az aszálytűrő fajták, az okos öntözés, a helyi élelmiszer-termelés és a természetes vízjárás helyreállítása együtt adhatnak valódi választ.
Mert nem az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e még több vizet kiszivattyúzni.
Hanem az, hogy képesek vagyunk-e úgy gazdálkodni vele, hogy maradjon belőle a talajnak, az erdőnek, az állatoknak és a következő nemzedékeknek is.
Ezért szerintem nem az a kérdés, hogy:
„Milyen lesz a világ 10–20 év múlva?”
Hanem az:
„Mit teszünk azért, hogy egyáltalán legyen olyan világ, amilyenben élni szeretnénk 10–20 év múlva?”
Mi lesz addig a Szekszárdi-dombvidékkel?
Mi lesz a Völgységgel?
Mi lesz a Sárközzel?
Lesz elegendő víz?
Lesz elegendő helyben termelt élelmiszer?
Lesz elég energia?
Lesz működőképes szállítás?
És mit hagyunk azoknak, akik utánunk jönnek?
Én nem hiszek abban, hogy egyetlen ember majd megmenti a világot.
De abban igen, hogy mindannyiunknak van felelőssége.
Nem kell mindenkinek kiköltöznie a vadonba.
Nem kell mindenkinek önellátóvá válnia.
De lehet kevesebbet vásárolni.
Nem megvenni minden felesleges kütyüt.
Nem eldobni.
Nem szemetelni.
Helyi termelőtől vásárolni.
Amit lehet, helyben előállítani.
Vizet megtakarítani.
Energiát megtakarítani.
Megtanulni újra javítani.
Megtanulni alkalmazkodni.
Megtanulni együtt élni valamivel, nem pedig mindenáron uralni.
És talán a legfontosabb:
olyan lábnyomokat hagyni magunk után, amelyek nem rúgják fel annak a rendszernek az egyensúlyát, amelyből mi magunk is élünk.
Mert nekünk itt nem egyszerűen jogunk van élni.
Kötelességünk is!
Kötelességünk úgy élni, hogy utánunk is maradjon valami.
Nem csak beton.
Nem csak hulladék.
Nem csak fogyasztás.
Hanem víz.
Erdő.
Talaj.
Biodiverzitás.
Élet.
És most, miközben ezt írom, még mindig esik.
Lassan.
Csendesen.
Áztatóan.
Az erdő pedig issza magába.
A fák.
A gyökerek.
A kéreg.
A levelek.
A talaj.
A gombák.
Az állatok.
Minden.
Mintha a Gemenc ma egy pillanatra fellélegzett volna.
És talán nekünk is ezt kellene tennünk.
Megállni.
Körülnézni.
És végre feltenni magunknak a kérdést:
Ha az életed egy könyv lenne, amelyből előre tudhatnád a következő fejezeteket — és tudnád, hogy egyetlen oldalt sem lapozhatsz vissza — hogyan olvasnád tovább?
Mert ez a könyv már íródik.
És mi mindannyian benne vagyunk.
Te mit teszel azért, hogy a következő fejezetben is legyen víz, erdő, élelem és élet?
Gondolkodjunk.
És kezdjük el most.
Alexandra Manea rajongók
