18/08/2025
Számomra mit jelent a változás?
Elsősorban fejlődést, egyfajta lehetőséget a tanulásra. Egy eszközt, amit könnyen használhatok az életem jobbá tételére.
Minden változás egy lehetőség.
Hadd szemléltessem saját életemen keresztül miként viszonyulok a változáshoz.
Születésem után néhány évvel elváltak a szüleim.
Ez jelentős változás egy gyermek életében, akinek az egészséges fejlődéshez optimális esetben egy családra van szüksége. Igaz, a trauma mélysége a nagy átlagnál a tinédzser korban tetőzik, de ott még nem tartunk, meg én akkor amúgy is más útravalót kaptam…
Kis koromban egyáltalán nem traumatizált a válás okozta változás, legalábbis azt hittem. Hogy boldog gyerekként működhettem tovább annak egy még nagyobb változás volt az oka:
Megismerkedtem a sporttal, a mozgás örömével.
Három éves koromban elvittek egy szertorna előkészítő csoportban, ahol egyke gyerekként nem csak megfelelő gyermektársaságra leltem, de korán megtanultam a fizikális egészségünket fenntartó magasztos felelősséget, méghozzá fegyelem formájában.
Nem, nem ütlegelve fegyelmező pedagógusokra gondolok, hanem a gyermeki játékosságot szabadon engedő ügyességi feladatok tökéletes elsajátítására, mely gyors sikerélményt, kellő magabiztosságot adott a kockázatvállalásra.
Hiszen egy gyerek minél ügyesebb, megfelelő környezetben annál nagyobb figyelmet kap. Ha nagyon mélyről vizsgáljuk, ez is egyfajta túlélési stratégia a maga modern korában.
Mozgás = Endorfin termelés. Még a kémia is alátámasztotta boldog gyerekkorom alapját. Ez pedig nem a kiegyensúlyozott családi háttérben, hanem egy mozgásforma megismerésében és elsajátításában rejlett.
Egy hat éves gyerek energiáját nehéz lekötni. A szertorna mellett életem részévé vált a tánc, melynek szeretete már ennyi idősen evidensé t***e számomra, hogy olyan iskolába járjak ahol megkapom a tánchoz való megfelelő oktatást.
Kis korom óta tudtam, hogy táncművész szeretnék lenni, az élet pedig sorsszerűen adta a lehetőségeket, melyek természetesen számtalan változással jártak.
Minden fantasztikusan alakult egészen tinédzser korom kezdetéig, mely történetesen pont a 2008-as világválságra esett… Ahogy kezdett tudatosulni bennem, mekkora űrként is tátong bennem szüleim korai válásának traumája, meg kellett ismerkednem a gyász érzésével. Elveszít***em a nagypapámat. Aki egyfajta apaképként kísérte végig gyermekkorom, egyszerűen itt hagyott. Magamra egy kétségbe esett anyával és nagymamával.
Ez akkora változás volt, melyet nem tudtam kiegyensúlyozott állapottal kezelni. Drasztikusan romló hangulatom válaszokat keresett.
Egyszerű lett volna nyugtatók után nyúlni, vagy elkezdeni bulizni, hosszas napokat átvideojátékozni vagy csak szótlanul rajzolni, olvasni.
A rombolás hoz valami lágy felüdülést, mely eltereli a valódi lehetőség meglátásának tiszta vízióját.
Miként döntöttem?
Előre menekültem. Azt éreztem, ha magasabb szinten akarom művelni a hivatásomat, nincs mit tenni a fővárosba kell költöznöm és felvételt nyerni abba az intézménybe, ahol professzionális szinten foglalkozhatok a tánccal.
Kitűnő döntés volt.
Új környezet. Új emberek. Új ingerek.
Hatalmas felelősség. Kecsegtető lehetőségek a fejlődésre. Siker. Elfogadás.
Mindent akartam, méghozzá egyszerre.
Az élet viszont számtalanszor koppintott finoman a fejemre, hogy talán több alázattal és magasabb figyelemmel érdemes ugrálni a lépcsőfokokat.
Én pedig azt t***em amit az ösztöneim súgtak.
Boldog voltam egy katonásnak mondható rendszerben, melynek napjaim felét egy hatalmas tükör előtt töltve precízen javítgattam mozdulataim finomságát, formáltam testem karakterét. Ez a folyamat egy olyan végtelen fejlődést adott számomra, mely folytonos inspirációban motivált az előre haladásra. Az út pedig tiszta volt és világos. Én pedig nem féltem haladni.
Amint elkezdtem a változás folyamatára egyfajta lépcsőként tekinteni, melynek sokat ígérő lépcsőfokait mászva szinte láttam magam a magasban
Azt az önmagam, aki elégedetten és boldog kiegyensúlyozottsággal éli mindennapjait.
