26/10/2019
Van egy beszámoló, amit két hét után úgy érzek, nem lehet megírni.
Milyen volt? - kérdezik.
Jó volt. - jön rá a tömör válasz és nehezemre is esik ennél többet mondani, amikor látom a csalódást a tekintetekben.
Mert hogy miről meséljek? Kezdhetném én is úgy, hogy 5:00 ébredés, 5:20 egy szelet mogyoróvajas, banános feketekenyér, 5:40...
De ez az Ironman nem egy újabb hajnali ébresztővel, vagy a szelet kenyérrel indult. Ez az Ironman nem 226 kilometer sikeres teljesítésének a története.
Ez az Ironman abban a pillanatban lett átok és áldás, amikor befizettem azt a 40 000 forint nevezési díjat 2018. október 3-án. Attól a naptól fogva fénysebességgel húzott el mellettem az egész év. És hogy hányszor vágott gyomorszájon a valóság? Hogy hányszor akartam tiszta szívből feladni? Hogy hányszor éreztem elárulva magam és hányszor csalódtam a meggyőződéseimben? Ezeket senki nem kérdezi. Mert ennek a beszámolónak is úgy kellene kezdődnie, hogy 5:00 kelés, 5:20 mogyoróvajas, banános feketekenyér.
De emlékszem arra a márciusra. Az üres szobára, a polifoamra, amin egy hónapig aludtam, mert ágyra sem volt pénzem. A krumplit és a zabkását is valahol ezekben az időkben utáltam meg, minthogy ez volt a legolcsóbb választásom. De futottam. De tekertem. De úsztam. Eltelt egy év, és nem adtam fel.
Hogy miért? Ez bizony egy újabb hosszú történet felütése lehetne. De leginkább azért nem, mert féltem. Féltem a csalódástól, amit magamnak okozok. Féltem a gondolattól, hogy életemben először valamit feladnék. Ez a félelem hajtott egy éven át. A félelem, amit csak egy hét verseny utáni csendes gondolkodás fed fel még magam előtt is. Féltem. De úgy igazán.
Aztán öcsémmel felkerekedtünk. Sochi, Oroszország. Nyár az októberi őszben. És akkor megnyugodtam. Gondoltam, a nehezén már túl vagyok, és már éreztem is a kellemesen langyos vizet a neoprén alatt. Én és 226 kilométer. 226 kilométernyi béke. A legfurcsább élmény ezideáig. Maximális fókusz.
13 óra alatt teljesítettem a távot. 3,8 km úszás, 180 km bringa és a maraton. Beleugrani a Fekete-tengerbe és arra gondolni, aki a másik parton egy sokkal nagyobb harcot vív a betegségével, vagy begyűjteni azt a 3400 m szintet a Kaukázus havas csúcsai alatt, majd a mólóról nézni a teliholdat a hegyek felett. Nem hiszem, hogy ezt egy beszámolóval el lehet mondani. Elmondani a csendet, amiben az első kristálytiszta gondolat csak a maraton 25. kilométerében helyezett újra szituációba. “Még mindig futok. És nem fáj.” Hangosan is kimondtam, csak hogy elhiggyem. És ahogy megébredtek a gondolatok, úgy lett egyre nehezebb a vége. De futottam, mert a láb még vitt. A szív vitt. Csak az agy akart már engedni a feszült koncentrációból.
Megérkezni megkönnyebbülni. Nem azért mert a versenynek vége, hanem mert elmúlt a félelem. A félelem attól, hogy csalódást okozhatok magamnak. A félelem attól, hogy ezegyszer feladom. A félelem attól, ha ezt a versenyt nem fejezem be, akkor értelmét veszti egy egész év.
Sírtam. Nagyon sírtam. Néhányan azt kiabálták malagyec. És akkor, ott, másodszorra is megkönnyebbültem. Elmúlt a félelem. Soha vissza sem tér. Mert azon a napon a saját szememben is legyőzhetetlenné váltam.
Egy hétre rá Józsi bácsival tekertem. Már otthon. Megmutattam neki az érmeket és erre ő azt mondta:
“Látod ez olyan, amivel nem dicsekedni kell, hanem büszkének lenni rá.”
És azóta erről csak akkor mesélek, ha nekem szegezik a kérdést, “Milyen volt”.
Ágnes Fischl
