Takács Ervin-Addiktológiai coach

14/08/2026

Az előző írásomban arról írtam, hogy nem eltüntetni kell az embert, hanem járható utat kell építeni számára. Most ezt a gondolatot viszem tovább: ha már van út, miből tud valaki valóban végigmenni rajta?

A felépüléshez az elhatározás önmagában nem elegendő. Kapcsolatokra, biztonságos lakhatásra, kiszámítható rendre, közösségre, értelmes feladatokra és elérhető segítségre is szükség van. Ezt nevezi a szakirodalom felépülési tőkének.

Felépülőként és a hajléktalanellátásban szerzett tapasztalataim alapján számomra egyre világosabbá vált, hogy nemcsak azt kell megkérdeznünk, akar-e az ember változtatni. Azt is meg kell néznünk, van-e hová lépnie, van-e kihez kapcsolódnia, és van-e miből végigmennie az úton.

Erről, valamint a felépülési tőke és a KAPOCS szemléletének kapcsolatáról szól az új írásom:

Legyen miből végigmenni az úton

Gondolatok a felépülési tőkéről, a hajléktalanságról és a KAPOCS szemléletéről — arról, hogy az akarat fontos, de önmagában kevés.

08/08/2026

Új írás a honlapomon.

A hajléktalanság és a szenvedélybetegség kapcsán túl könnyen tesszük fel azt a kérdést: miért nem működik együtt az ember?

Én egy másik kérdésből indulok ki:

Mi akadályozza abban, hogy igénybe vegye azt, amit mi segítségnek nevezünk?

A mostani írásomban a hajléktalanellátásban szerzett tapasztalataim, a felépülésorientált szemlélet és a KAPOCS gondolata találkozik.

Nem eltüntetni kell az embert, hanem olyan utat építeni, amelyen a következő lépés valóban elérhetővé válik.

👇 A teljes írás itt olvasható:

Mi történik azután, hogy kapcsolatba kerültünk egy hajléktalan, szenvedélybeteg emberrel? A KAPOCS egy másik kérdésből indul ki: mi lehet számára a következő valóban járható lépés?

04/08/2026

Mi lenne, ha a szenvedélybetegek ellátásában nem az lenne az egyetlen kérdés, hogy sikerült-e abbahagyni a szerhasználatot, hanem az is, hogy sikerül-e újra életet építeni?
Az elmúlt napokban egy olyan nemzetközi tanulmányt olvastam, amely mélyen elgondolkodtatott. Nem azért, mert teljesen új dolgokat mondott, hanem azért, mert tudományos igényességgel fogalmazta meg azt az irányt, amelyet a saját munkám során is egyre világosabban látok.
A tanulmány a Recovery-Oriented Systems of Care (ROSC), vagyis a felépülésorientált ellátórendszerek szemléletét mutatja be. A szerzők szerint a felépülés nem egyetlen program, nem egy módszer és nem egy intézmény feladata. A felépülés akkor tud tartóssá válni, ha maga az ellátórendszer is úgy működik, hogy támogatja az embert a kezelés után is.
Ez elsőre talán magától értetődőnek hangzik, de a gyakorlatban óriási különbséget jelent.
Az elmúlt években hajléktalanellátásban dolgozva, majd addiktológiai coachként és szociálpedagógus hallgatóként sok olyan emberrel találkoztam, akik eljutottak egy terápiáig, egy detoxikáló osztályig vagy akár hosszabb józanságig. Mégis sokan visszakerültek ugyanabba a környezetbe, ugyanazok közé a kapcsolatok közé, ugyanabba a reménytelenségbe, ahonnan elindultak.
Ilyenkor hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy „nem volt elég motivált”, vagy „nem akarta eléggé”. A nemzetközi szakirodalom azonban ennél összetettebb képet mutat.
A felépülésorientált szemlélet nem vitatja a diagnózis jelentőségét. A diagnózis nélkülözhetetlen a betegségek felismerésében, a kezelés megtervezésében és a szakmai munkában. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a diagnózis önmagában még nem mond eleget az emberről.
Ha azt tudjuk valakiről, hogy alkoholhasználati zavarral él, az fontos szakmai információ. De ettől még nem tudjuk, kik állnak mellette, milyen veszteségeket hordoz, milyen erőforrásai vannak, miben talál értelmet, vagy hogy egyáltalán van-e olyan közösség, ahová józanul tartozhat.
A saját kutatásaim során is egyre inkább erre a kérdésre keresem a választ. A Resztoratív Rehabilitációs Modell (RRM) kidolgozásakor, valamint a Nyitott Ajtó és a Józan Út csoportok tapasztalatai alapján számomra is világossá vált, hogy a felépülés nem egyetlen beavatkozás eredménye. Sokkal inkább egy kapcsolati és közösségi folyamat, amelyben a szakmai segítség, a kortárs támogatás, a biztonságos közeg, a remény, a felelősségvállalás és a közösséghez tartozás egyszerre vannak jelen.
Ezért foglalkoztat egyre inkább az a kérdés is, hogyan lehetne Magyarországon olyan ellátási rendszereket kialakítani, amelyek nem csupán kezelik a függőséget, hanem hosszú távon is támogatják a felépülést. Hogyan lehet hidat építeni a terápia, a közösségi ellátások, a kortárs segítés, az önsegítő közösségek és a társadalmi reintegráció között?
A tanulmány számomra nem kész válaszokat adott. Inkább megerősített abban, hogy ezek a kérdések nemcsak Magyarországon foglalkoztatják a szakembereket, hanem világszerte egyre fontosabbá válnak.
Úgy gondolom, hogy a felépülésorientált ellátás nem egy új divatszó. Sokkal inkább annak felismerése, hogy a függőségből való felépülés nem kizárólag a szerhasználat megszüntetéséről szól, hanem egy ember életének, kapcsolatainak és társadalmi szerepeinek újjáépítéséről.
A következő időszakban szeretnék rendszeresen bemutatni olyan nemzetközi kutatásokat, amelyek segíthetnek abban, hogy a felépülésről ne csak tapasztalati alapon, hanem tudományos szemszögből is beszéljünk. Hiszem, hogy a sajátélmény, a terepi tapasztalat és a tudományos kutatás nem egymás versenytársai, hanem egymást kiegészítve adhatnak valódi segítséget azoknak, akik változtatni szeretnének az életükön.
📚 Ajánlott szakirodalom:
Davidson, L., Rowe, M., DiLeo, P., Bellamy, C., & Delphin-Rittmon, M. (2021). Recovery-Oriented Systems of Care: A Perspective on the Past, Present, and Future. Psychiatric Services.
https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC8336784/

09/07/2026

KI HASZNÁL KIT? – 1. rész

Mostanában észrevettem magamon valamit. Kiposztolok valamit, aztán megnézem, hányan lájkolták, ki reagált rá, ki nézte meg. Aztán egy kis idő múlva újra megnézem. Mintha az előző öt percben valami országos népszavazás történt volna a posztomról. 😊 És egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem is az a legérdekesebb kérdés, mennyi időt töltöttem a telefonommal, hanem az, hogy miért nyúltam hozzá megint.

Ez jutott eszembe akkor is, amikor a fiatalok telefon-, játék- és közösségimédia-használatáról olvastam. Szülőként könnyű azt figyelni, hány órát van a gyerek kezében a telefon. És persze az idő sem mindegy. De lehet, hogy önmagában nem ez mondja el a legtöbbet. A problémás használat kutatásában is egyre inkább előtérbe kerül a kontrollvesztés, a használat következménye és az, hogy mit szorít ki az életből – nem pusztán az eltöltött idő.

Engem sokkal jobban érdekel, mi történik közvetlenül azelőtt, hogy a telefonjához nyúl. Unatkozik? Feszült? Elakadt a tanulásban? Egyedül van? Összeveszett valakivel? Vagy már szinte észre sem veszi, hogy automatikusan a kezében van? És mit ad neki? Kapcsolatot? Figyelmet? Sikerélményt? Megnyugvást? Menekülést? Egy játékban végre jó valamiben? A közösségi médiában végre észreveszik?

Aztán jön egy másik kérdés: mennyi kontrollja marad fölötte? Ő dönti el, mikor teszi le, vagy egyre nehezebb abbahagyni? Megpróbált már kevesebbet használni? Mi történt akkor? És mit kezd kiszorítani az életéből? Az alvást? A tanulást? A figyelmet? A mozgást? A személyes kapcsolatokat? Más örömforrásokat?

Nem gondolom, hogy minden sokat telefonozó gyerek függő. Sőt, szerintem veszélyes is lenne ilyen gyorsan címkézni. De azt igen, hogy érdemes nemcsak az órákat számolni, hanem a mintázatot is nézni. Mert ha csak elvesszük a telefont, attól még lehet, hogy az a feszültség, unalom, magány vagy sikerélményhiány, ami miatt újra és újra odanyúlt, ugyanúgy ott marad.

Addiktológiai coachként engem éppen ez érdekel: mit ad egy viselkedés, mikor válik automatikussá, mennyi kontroll marad fölötte, és mit kezd kiszorítani az életből.

És mielőtt valaki most gyorsan ránéz a gyerekére a kanapén, talán egy pillanatra mi, felnőttek is megnézhetnénk a saját kezünket. Csak úgy kíváncsiságból. 😊

06/07/2026

Az esti „lazító sör” egy ideig tényleg lazít. Ezt kár lenne letagadni. Én is pontosan tudom, milyen az, amikor egy nehéz nap után az ember azt mondja: jár nekem. Sok volt a meló, felhúztak, stresszes vagyok, csak leengedek egy kicsit. Aztán érdekes módon a stresszoldó sör egy idő után elkezd rendszeresen este hat körül érdeklődni, hogy ma is stresszesek vagyunk-e. 🙂 És többnyire vagyunk.

Szerintem a korai felismerés nem ott kezdődik, hogy valaki kimondja: alkoholista vagyok. Sokkal korábban. Ott, amikor érdemes őszintén megnézni, hogy mit ad nekem az ivás, és mit kezdett már elvenni. Tényleg a stresszt oldom vele, vagy már egyre nehezebben tudok nélküle leállni fejben? Én döntöm el, mikor iszom, vagy bizonyos helyzetek lassan automatikusan hozzák az italt? Másnap egyszerűen fáradt vagyok, vagy már jön a szégyen, a magyarázkodás, az elintézetlen ügy, a tegnap esti mondat, amit jobb lett volna nem kimondani?

Saját tapasztalatból mondom, felépülőként: nálam az ivás egy idő után már nemcsak a feszültséget kezelte. Elkezdte kezelni azokat a következményeket is, amelyeket maga az ivás okozott. Iszom, mert feszült vagyok, történik valami, másnap rosszul érzem magam miatta, ez újabb feszültséget okoz, este pedig hát ugye stresszes napom volt. Elég ügyes rendszer tud ez lenni, csak éppen mindig én fizettem a számlát.

Nem az a célom, hogy mindenkire rásüssem, hogy függő. Addiktológiai coachként és felépülőként inkább abban hiszek, hogy érdemes időben megállni és megnézni, mi történik. Még akkor, amikor van munka, család, autó, humor, és kívülről tulajdonképpen minden rendben. Néha pontosan ez a „minden rendben” tartja legtovább csukva az ember szemét.

Nem kell rögtön címkét ragasztani magadra. De egy őszinte kérdés belefér: mit ad nekem az ivás, és mit kezdett már elvenni tőlem?

Én ezt a kérdést sajnos elég későn tettem fel magamnak.

Takács Ervin
addiktológiai coach

30/06/2026

28/06/2026

Sokan azt hiszik, segítséget kérni csak akkor lehet, amikor már minden szétesett. Amikor már baj van otthon, baj van a munkahelyen, baj van az egészséggel, és az embernek nincs hová hátrálnia. Én ezt másképp látom. Saját felépülőként és addiktológiai coachként is azt gondolom, hogy a segítségkérés lehet korábbi, józanabb, felelősebb döntés is. Nem kell megvárni, amíg valaki „elég betegnek” érzi magát ahhoz, hogy beszéljen arról, ami belül már régóta feszíti. Az addiktológiai coaching nem terápia, nem orvosi kezelés, nem diagnózis. Nem arról szól, hogy valaki kívülről megmondja, hogyan kell élned. Sokkal inkább egy biztonságos, ítéletmentes beszélgetési tér, ahol rá lehet nézni arra, mi történik veled. Az ivással. A szerhasználattal. A kontrollvesztéssel. A titkolózással. A szégyennel. A hozzátartozói fáradtsággal. Vagy azzal a nagyon ismerős belső mondattal, hogy „lehet, hogy ez már nem teljesen oké, de nem tudom, mit kezdjek vele”. És ugyanígy tudok kísérni olyanokat is, akik már döntöttek. Akik már kimondták magukban, hogy változtatni szeretnének, abbahagynák, elindulnának egy tisztább úton, de érzik, hogy egyedül ez most nem megy. Mert a döntés nagyon fontos, de a döntés után jönnek a hétköznapok. A sóvárgás, a bizonytalanság, a régi minták, a magyarázkodás, a kapcsolati feszültségek, az első józan napok vagy hetek nehézségei. Ebben a szakaszban sokat jelenthet, ha van valaki, aki nem ítélkezik, nem sürget, nem okoskodik, hanem szakmai keretek között, emberileg is érthető módon kísér. Peer szemléletben számomra az a fontos, hogy nem felülről beszélek. Nem megmenteni akarok senkit, és nem is címkézni. Voltam én is azon az oldalon, ahol az ember még magának is nehezen mondja ki az igazat. Pont ezért hiszek abban, hogy egy jó beszélgetési tér néha már azelőtt segíthet irányt találni, mielőtt a helyzet végleg beszűkülne. A hozzátartozóknál ugyanez igaz: nem az a kérdés, hogyan lehet a másikat irányítani, hanem hogy én hol vagyok ebben, meddig tart a felelősségem, hol vannak a határaim, és hogyan tudok tisztábban jelen lenni. A coaching nem való minden helyzetre. Súlyos elvonás, krízis, önveszély vagy komoly egészségügyi állapot esetén szakellátásra van szükség. De van egy fontos köztes tér is: amikor valaki már érzi, hogy valami nincs rendben, vagy már döntött is a változás mellett, de szüksége van biztonságos, ítéletmentes, felelős kísérésre.

Erről írtam most bővebben:
https://takacservin.hu/irasok/addiktologiai-coaching-gyorben-kinek-segithet

27/06/2026

Nem minden függőségi minta kezdődik alkohollal vagy szerrel. Van, amikor „csak” telefon. „Csak” játék. „Csak” görgetés. „Csak” online fogadás. „Csak” kikapcsolódás. Aztán egyszer csak már nem kikapcsol, hanem beszippant.

Szerintem ilyenkor nem az a legfontosabb kérdés, hogy ezt most minek nevezzük. Nem kell rögtön címkézni, diagnosztizálni, ijesztgetni. A fontosabb kérdés inkább az, hogy mennyi helyet kér ez az életemből. Mennyi időt, figyelmet, pénzt, alvást, kapcsolatot, nyugalmat visz el? És tudok-e még szabadon dönteni róla?

Saját felépülési tapasztalatból mondom: sokszor nem maga a „dolog” a lényeg, hanem a működés. Mihez nyúlok, amikor feszült vagyok? Mivel csillapítom magam? Mibe menekülök bele? Mi az, amit már nem én használok szabadon, hanem ami lassan elkezd használni engem?

Ez nem arról szól, hogy minden telefonozás vagy játék függőség lenne. De amit belül már problémának érzek, azt nem érdemes teljesen félresöpörni. A segítségkérés itt sem gyengeség. Lehet, hogy éppen az első felelős lépés a tisztább működés felé.

Erről írtam egy rövid cikket:
https://takacservin.hu/irasok/viselkedesi-fuggosegek-telefon-jatek-szerencsejatek

26/06/2026

Van egy dolog, amit a saját felépülésem óta egyre tisztábban látok.
A szenvedélybetegség nem csak azt az embert érinti, aki iszik, használ, játszik, menekül valamibe. Érinti a feleséget, férjet, szülőt, gyereket, testvért, munkatársat is. Sokszor ők azok, akik előbb érzik, hogy baj van, mint maga az érintett.
Emlékszem, amikor még én voltam benne az ivásban, kívülről valószínűleg sok minden látszott. Feszültség, magyarázkodás, eltűnések, ígéretek, újrakezdések, szégyen, tagadás. Belül viszont én sokáig nem úgy láttam, hogy segítségre van szükségem. Inkább úgy, hogy majd megoldom. Majd kevesebbet iszom. Majd kontrollálom. Majd egyszer összeszedem magam.
A hozzátartozó ilyenkor rettenetesen nehéz helyzetben van. Segíteni akar, de közben elfárad. Szeretne hinni, de már sokszor csalódott. Dühös, aggódik, szégyelli, titkolja, próbálja menteni a helyzetet. És közben sokszor teljesen egyedül marad a kérdéssel: mit tegyek jól?
Amit ma már nagyon fontosnak tartok: egy hozzátartozónak sem kell megvárnia, amíg a másik emberből „hivatalosan” is függő lesz. Nem kell megvárni a teljes összeomlást, a munkahely elvesztését, a család szétesését, a rendőrségi ügyet vagy a kórházi ágyat. Ha valaki már érzi, hogy valami nincs rendben, ha ismétlődnek a jelek, ha egyre több a titok, a feszültség, a veszekedés, az ígéret és a csalódás, akkor már érdemes segítséget kérni.
Nem azért, hogy rásüssünk valakire egy címkét. Nem azért, hogy kimondjuk helyette, hogy függő. Hanem azért, hogy a hozzátartozó tisztábban lásson: mi az, ami valódi segítség, és mi az, ami már csak a probléma fenntartása. Hol van a szeretet, és hol kezdődik a megmentés. Hol van a remény, és hol kezdődik az önbecsapás.
A hozzátartozói coaching számomra erről szól. Biztonságos, ítéletmentes térben megnézni a helyzetet, kimondani a nehéz kérdéseket, és megtalálni azokat a lépéseket, amelyekben a hozzátartozó nem veszíti el saját magát.
Nem diagnosztizálok, nem kezelek függőséget, és nem végzek terápiát. Addiktológiai coachként abban tudok segíteni, hogy a hozzátartozó ne maradjon egyedül a zavaros, fájdalmas kérdéseivel. Hogy legyen egy hely, ahol ki lehet mondani: „Nem tudom, mit tegyek, de érzem, hogy így már nem jó.”
A saját életemből tudom, hogy a változás sokszor nem ott kezdődik, hogy valaki azonnal józan akar lenni. Néha ott kezdődik, hogy valaki a környezetében végre tisztábban lát, határt húz, segítséget kér, és nem játszik tovább olyan szerepet, ami őt is tönkreteszi.
A hozzátartozó nem hibás. De nincs eszköztelenül sem.
És néha az első józanabb döntés nem az érintettnél kezdődik, hanem annál, aki már nem akar tovább csendben szenvedni mellette.

25/06/2026

A függőség nem ott kezdődik, amikor már minden összeomlott.

Nem ott, amikor már rendőrség, kórház, elvonó, családi tragédia vagy munkahelyvesztés van. Sokszor sokkal korábban elkezd látszani valami: titkolózás, bezárkózás, romló teljesítmény, felborult napirend, hangulatingadozás, lecserélt barátok, testi-lelki változások.
És ma már ide kell értenünk a gyerekek és serdülők telefon- és képernyőhasználatát is. Nem minden sok telefonozás függőség, és nem kell minden kamaszos bezárkózás mögött betegséget látni. De ha a képernyő elkezdi kiszorítani az alvást, a tanulást, a mozgást, a családi kapcsolatokat, a barátokat és a valódi jelenlétet, akkor már nem legyinteni kell, hanem figyelni.
A baj sokszor az, hogy túl későn merünk kérdezni. Vagy csak akkor avatkozunk be, amikor már nagy a baj. Addig meg vagy legyintünk, vagy moralizálunk, vagy szégyenítünk.
Pedig a korai felismerés nem címkézés. Hanem esély.Esély arra, hogy egy fiatal, egy felnőtt, egy család vagy akár egy munkahelyi közösség időben kapcsolódni tudjon a segítséghez. Nem ítélettel, nem kioktatással, hanem figyelemmel, határokkal és valódi beszélgetéssel.
Ebben tud sokat segíteni a coaching szemlélet is. Nem diagnózist ad, nem terápiát helyettesít, hanem biztonságos beszélgetési teret nyit: segít ránézni a szokásokra, a határokra, a döntésekre, a családi működésre, és arra, hogy mi lenne a következő jó lépés. Sokszor már az is nagy változás, ha nem egymás ellen küzd a szülő és a gyerek, hanem végre együtt próbálják megérteni, mi történik.
Én továbbra is azt gondolom: nem a szerhasználatot, nem a képernyőbe menekülést kell normalizálni, hanem a segítségkérést.
Mert sok ember nem akkor fog elindulni, amikor már „elég mélyre jutott”, hanem akkor, amikor végre lesz mellette valaki, aki nem elfordul, nem megszégyenít, hanem észreveszi, kérdez, és segít megtalálni a következő jó lépést.