13/03/2025
Elkezdek mesélni…
Életvidám, játékos, nyitott gyereknek születtem, nagyon magas érzékenységgel - amit ma az emberek működésével foglalkozó szakirodalom szuperérzékenynek, vagy hiperérzékenynek hív. Egészen 35 éves koromig én magam sem tudtam róla, hogy mindaz a jellegzetesség, amivel rendelkezem, egy speciális ‘kategória’. Azt viszont tudom, hogy hogyan jelent meg mindez az életemben és hogy én - és a környezetem - hogyan élte meg mindezt.
Már egészen kicsi koromtól fogva furcsának éreztem magam és valahogy az egész életemet - pár évvel ezelőttig - végigkísérte a meg nem értettség érzése. Ez persze bizonyos helyzetekben ma is visszaköszön, de már kevésbé van jelen, mert önmagamat egyre jobban értem és elfogadom.
Mi is ez a furcsaság?
Visszatekintve a gyermekkoromra kristálytiszta emlékeim vannak arról, hogy hogyan láttam, érzékeltem az engem körülvevő világot, az embereket és benne önmagamat. Emlékszem arra, ahogyan szemlélődöm, figyelek és próbálom megérteni, hogy hogyan is működik ez a világ. Egy részem hatalmas szenvedéllyel, lelkesedéssel és intenzitással benne van az emberi történésekben, a JÁTÉKban és van egy részem, amelyik kívülről figyeli mindezt, majd minden egyes eseményt követően összegez és tanul.
Hogyan történik mindez? Ki vagy mi az, ami, vagy aki érzékel és figyel? Sok-sok önismereti munka és tanulás után tudom megfogalmazni azt, ami akkor annyira természetes volt, hogy gyerekként ösztönösen az energiákon keresztül érzékeltem a világot és mindezt olyan mélységében megéltem, hogy az egész lényemet lefoglalta, a testemet és az idegrendszeremet pedig nagyon megterhelte. De akkor még gyerekként nem volt más dolgom, minthogy szabadon játsszak, és a játékban mindez természetes módon kioldódik és a történetek a helyükre kerülnek.
Bár sokat játszottam, beszélgettem gyerektársaimmal és felnőttekkel is, jutott idő arra, hogy egyedül legyek. Ebben az egyedüllétben, a csendben voltam én mindig igazán ‘otthon’. Ilyenkor megnyílt számomra egy egészen különleges világ egy kiterjesztett valóság, amiben minden élt és varázslatosnak mutatkozott. Magával ragadott a virágok szépsége, a fű zöldje, a patak csobogása, a szél fuvallata, a Mátra körvonala, a szántóföld végtelensége. Ilyenkor én önmagamban nem is léteztem, eggyé váltam a természettel, éreztem a szabadságot és a végtelen teret. Azt hiszem, ezek azok a megélések, amit most úgy hívnak, hogy jelenlét. Én egy kicsit másképp nevezem és bátran kimondom: eggyé váltam Istennel, a határtalan szeretettel. Évekig kerestem valamit, mire rájöttem, hogy valójában soha sem kellett keresnem, mert nem kívül van. Beleszülettem Istenbe, a végtelen szeretetbe, és bármikor elérhető számomra.
Mindig tudtam és szinte nem telt el hét az életemben, hogy ne mondtam volna ki hangosan, hogy mennyire szerencsés vagyok. Szerencsés vagyok, hogy oda születtem, ahová és olyan csodálatos emberek hívtak engem életre, mint a szüleim, és egy olyan családi történetbe születtem bele, ahol a nehézségeken túl a szeretet ereje mozgatta a szálakat. Mégha nem is mindig volt ez egyértelműen észrevehető. Ilyenkor szomorúan figyeltem, és belül nagyon fájt, hogy miért nem látják, miért nem érzékelik, miért nem tudják, hogy mi a szeretet, és miért nem élik azt.
Aztán mikor felnőtté és anyává váltam, megértettem, hogy ez az isteni létezés, ebben a létformában, az emberi működéseink sajátosságain keresztül, nem is olyan egyszerű. Évtizedekig tartott, mire én magam is visszataláltam oda, ami gyerekként annyira természetes volt. És még ma sem megy ez mindig zökkenőmentesen, de törekszem rá, hogy erősítsem önmagamban ezt a kapcsolódást, hogy mindig visszatérjek oda, ahonnan jöttem: a végtelen szeretetbe.
✨💖🥰
