17/06/2026
Ha most azt gondolod, hogy egy edzőnek könnyű rendszeresen mozognia, akkor ezt olvasd végig.
„Neked könnyű.”
Tudod mit?
Volt időszak, amikor tényleg könnyebb volt.
Amikor a kisfiam még pici baba volt, újra elkezdtem futni.
Heti háromszor-négyszer eljutottam. Futóversenyekre neveztünk, családi program lett belőle.
Ha aludt, edzettem.
Ha ébren volt, néha ő lett a súlyzóm.
Nem volt tökéletes, de működött.
(tudjátok mondják, hogy ahogy nő majd egyre könnyebb lesz 😅… el ne higgyétek… 😂
Sok szempontból könnyebb, de bizonyos dolgok meg sokkal nehezebbek)
Eltelt még egy év, és minden folyamatosan megváltozik.
Van hogy napról-napra, van hogy egyik hónap ilyen aztán megint jön egy nagyobb váltás…
és ami a legjobban különbözik, hogy ma már nem egyhelyben ülő kisbaba van mellettem, (bár sose volt igazán az😂) hanem egy kíváncsi, bátor, brutttál villámgyors totyogó, aki reggeltől estig teljes figyelmet kér.
És őszintén?
Sokszor mire lenne időm mozogni, már nincs hozzá idegrendszerem.
Nem a motiváció hiányzik.
Nem a tudás.
Nem az akarat.
Hanem egyszerűen elfogyott az a mentális energia, amiből még nekiállnék futni vagy edzeni.
Edzőként ezt nem könnyű kimondanom. 😞
Mert mi szeretjük azt hinni,
hogy ha valami fontos, arra mindig találunk időt. Pedig az élet néha árnyaltabb ennél.
Vannak időszakok, amikor valóban kifogásokat gyártunk!
De vannak időszakok, amikor tényleg egy olyan élethelyzetben vagyunk, ahol minden nap túlélésből, alkalmazkodásból és újratervezésből áll.
A nehéz rész az, hogy őszinte legyél magaddal.
Mert legbelül általában pontosan tudjuk…..
Tudjuk, mikor halogatunk….
és tudjuk azt is, amikor tényleg a jelenlegi kapacitásunk határán működünk.
Ilyenkor nem az a kérdés, hogy tökéletesen csinálod-e, hanem az, hogy elengeded-e teljesen.
Szerintem a legtöbb ember nem egy nagy döntéssel távolodik el attól az élettől, amit szeretne élni.
Hanem apránként.
Amikor már nem viszi magával a futócipőt.
Nem gondolkodik rajta.
Nem hiányzik neki.
Amikor már nem látja maga előtt azt az embert, akivé válni szeretne.
Nekem most nem az a győzelem, hogy heti ötször edzek, hanem az, hogy a belső iránytű még mindig ugyanabba az irányba mutat.
Hogy tudom, ki vagyok.
Tudom, mire vágyom.
Tudom, milyen életet szeretnék élni.
És bár most nem ott tartok, nem vettem le róla a szemem.
Szerintem nem az a legveszélyesebb, amikor lassabban haladunk,
hanem amikor elkezdjük elhinni, hogy már nincs is értelme elindulni.
Az élethelyzetek változnak.
A gyerekek nőnek.
Az energiánk változik.
A körülményeink változnak.
….és egyszer csak eljön egy reggel, amikor újra lesz hely annak az embernek az életünkben, akik valójában vagyunk.
A kérdés csak az, hogy amikor megérkezik ez a pillanat, emlékezni fogsz-e még arra, hogy merre akartál menni.
Én igen.
És addig is minden apró lépés számít.
Minden séta.
Minden átmozgatás.
Minden jobb döntés.
Minden alkalom, amikor nem engeded el teljesen magad.
Mert nem kell tökéletesnek lenned!
Nem kell mindig csúcsformában lenned!
Nem kell minden élethelyzetben ugyanazt a teljesítményt hoznod!
De kapcsolatban kell maradnod azzal az emberrel, akivé válni szeretnél.
Néha a legnagyobb erő nem abban van, hogy teljes sebességgel haladsz előre,
hanem abban, hogy egy nehéz időszak közepén sem felejted el, merre tartasz. ❤️
TE VAGY A KAPITÁNY… akár vihar van, akár szélcsend🫠✌🏻☮️🙏
Szeretettel
egy ideggyenge edző tollából,
akinek egy 22 hónapos törpeterrorista intézi a napjait 😂😂😂😂❤️imádom amúgy…🫶🏼
