26/04/2026
Túl minden határon.
Ma éjszaka a Balatonparton erős szélre ébredtem, amúgy is mindig megriadok hajnal egy körül.. reggelre legalább megszáradt a sátram amit tegnapelőtt vizesen kellett elraknom. Nem sokkal indulás után, - a kiváló minőségű bringaúton -, Siófoknál leszakadt a kamerám rögzítője a hepehupás terep miatt. Nem baj, volt pót úgyhogy gyors szerelés és folytattam az utamat Aligáig ahol Enying felé fordultam, innentől hátszelem volt, repesztettem. A nap legfelemelőbb pillanata volt mikor tőlem jobbra egy zöldellő búzamezőn szinte kirajzolódtak a szél "hullámai" és jöttek velem együtt délnek, na ezekért a pillantokért érdemes ezt csinálni.🙂 Ami ezután következett azt még mindig nem tudtam felfogni... Csodálatos, széles kétsávos úton szeltem a kilométereket mikor látom, hogy a távolban sorompó és épületek tűnnek fel. Odaérve tényleg nem káprázott a szemem.. sehol egy másik út, amin jöttem az egyenesen egy TSZ-be végződött, addig semmi tábla, hogy megforduljon a hülye bringás vagy autós... jön a kapus néni és mondja, hogy vissza 2 kilométerre le kell kanyarodni jobbra és arra lehet továbbmenni... Félve kérdeztem meg: -Ugye nem földút? -De, földút.
Kivert a víz, tegnap is betévedtem egy ilyen útra, ekkora pakkal nem jó ómen letérni az aszfaltról.. de ha nincs más.. 6-7 kilométer, néhol homokos földúton értem el Égettházpuszta településig ahonnan újra aszfaltúton haladtam. Mivel már keletnek vettem az irányt így a szél oldalba kapott, néhol balról-elölről, nagyon figyelni kellett, hogy nehogy az árokban vagy kocsi alatt végezzem. Fejér megyében újra eljöttek értem a dombok, ott hosszan elnyúló kaptatók vannak és egy csomószor volt olyan, hogy mikor felértem a tetjére , rákészültem a gurulásra de fent vízszintesen haladt tovább az út..a jó magyar aszfalt a hatsómnak is megadta, feltávnál már minden bajom volt, hiába kentem krémmel, alig bírtam a nyeregben ülni, fáradtam is, tudtam, hogy a nehéz szakaszon ma végig fogok érni, következő nap már a kiskunsági lapos részen vezet, hazai pálya..
Itt jött az utolsó 20 kilométer, az akarat 20 kilométerre, mikor az idő lelassul, az ember szenved de küzd, tudja belül, hogy a feladás nem opció de ezt a testével is tudatnia kell, küzdelem kezdődik az elme és az agy között. Az agy azt mondja: állj meg, ez sok!...és beveti a trükköket, elkezd fájdalmakkal stimulálni: fenék, bal térd, később jobb térd, lapocka.. fáj, sajog...ismerem, ismerem már a játékot. Na ez az a pont mikor az ember teljesen levetkőzteti magát belülről, befelé fordul, csak az alapvető mozdulatokra koncentrál ami a biztonságos haladáshoz feltétlenül szükséges, semmi extra gondolat, üresség. Csak azt veszi észre magán az utazó hogy már nem fáj, az idő lassú de fájdalommentes. Ehhez el kell érni egy határt fizikálisan és mentálisan, ezért csinálom, utazó vagyok, aki ha el akar valahova jutni, a határokon át kell lépnie.