03/09/2026
Dr Heiner Levente Attila beszámolója! 👇🤙
Ironman 70.3, Zell am see:
Aki nem ismer, 28 éves vagyok, T1 diabéteszes, inzulinpumpás. Budapesten élek, szívsebészként dolgozom. Imádom az extrém sportokat és élethelyzeteket, amit a munkámban és a sportban is kielégítek. Egy évvel ezelőtt, a kislányom születésekor elhatároztam, hogy nem fog felfordulni az életünk attól, mert gyerekünk született. Továbbra is aktív, sportos, egymásra és programokra időt szakító házaspár leszünk a feleségemmel, így be is neveztem az idei Zell Am See-i félironmanre. Elmesélhetném csak a versenyt, de egy Ironman verseny, pont nem csak a versenyről szól, hanem az azt megelőző hónapokról.
A legjobban biciklizni szeretek, a futás jól megy, de nem okoz olyan örömet, mint a tekerés. Úszni azóta, hogy gyerekként megtanultam, nem műveltem edzés jelleggel soha. A nevezéstől kezdve aktívan sportoltam: futottam (sokszor a kislányommal, futós babakocsival), bicikliztem (télen görgőztem), mentünk sítúrázni, hegyet mászni a Tátrába, síelni.
Négy hónappal a verseny előtt kezdtem el komolyra fordítani az edzésmennyiséget. A heti 4-ről 5-re, majd 6-7-re emeltem az edzésszámot. Az ENSport csapatból lett egy edzőm, aki edzéstervet írt nekem minden hétre, figyelembe véve, hogy mikor vagyok ügyeletes, mikor vagyok telefonos, mikor milyen lehetőségeim vannak a különféle edzésekre (pl. nyíltvizi úszás, hegyi-szintes biciklizés). Egy évvel ezelőtt még az volt a célom és álmom, hogy teljesítsem a versenyt. Ahogy egyre többet edzettem azt éreztem, a teljesítés nem kérdés, de akkor már egy jó idő is legyen belőle, amire büszke leszek. Az úszás volt a legnagyobb hiányosságom, így elkezdtem heti szinten kétszer háromszor úszni, hogy azt rendezzem, ami egyre jobban ment is. Eljutottam onnan, hogy egy 25 méter után meg kellett állnom gyorsúszásban, oda, hogy 3-4km-t egybe le tudtam gyorsban úszni. Abból láttam, hogy a gyorsúszásom fejlődik, hogy 6:00-ra jártam munka előtt úszni és 7:15kor kezdődött a munka. Edzésről edzésre egyre nagyobb táv fért bele a kis időablakba, amit úszásra tudtam fordítani. Ezen kívül természetesen, ha csak tudtam, a Kopaszi-gátnál és a Balatonban csináltam nyílt vizi edzéseket is, hogy azokat a körülményeket is gyakoroljam. Tudtam, hogy a Zell-i tóban neoprénben kell majd úszni és ha gyakorlok a dresszben, akkor azzal sok időt lehet nyerni. Egyszer gyakoroltam is benne és tényleg sokkal gyorsabb voltam. Többször kellett volna.
A bicikliedzések voltak a felüdülések, mindig is imádtam tekerni, az semmi nehézséget nem okozott. Ott csak a frissítést kellett magasabb szintre emelnem, pedig korábban is szerintem egész jól manageltem azt, illetve beújítottam egy aero bart a verseny előtt pár héttel, hogy azzal is nyerjek 10-15 percet. Természetesen sokat gyakoroltam vele és állítgattam, hogy a versenyre jól működjön a dolog.
Futni mindig csak az állóképességem miatt mentem korábban, illetve mert semmi különösre nincs szükség csak felöltözik az ember és elindul. Az én munkám mellett kell egy ilyen sport, ami ilyen kevés logisztikát igényel. Sosem okozott problémát egy félmaraton lefutása, de most szintet akartam lépni. Elkezdtem intervallum edzéseket csinálni, amit régen utáltam és szemmel láthatóan rengeteget fejlődtem közben. Eljutottam odáig, hogy 1:40 alatt tudtam félmaratont futni.
Amikor mindez kezdett összeállni, jöttek a kombinált Brick edzések (bicikli+futás, úszás+bicikli). Ezeket vagy ügyelet utáni napokra, vagy hétvégére időzítettem. Óriási öröm volt az egész heti túlórák, ügyeletek éjszakai műtétek után hétvégén, ha esetleg nem dolgoztam is felkelni hajnali 4-5kor, hogy a 3-4 órás edzésemmel ne a családomtól vegyem el az időt. De megtanultam, hogy meg lehet csinálni, mert nincs lehetetlen. Az egész út alatt, ami ehhez a versenyhez visz, az ember rengeteget tanul önmagáról. Diabéteszesként pedig még többet. Próbáltam mindent úgy szervezni, hogy a legkevesebb időt vegyem el a családomtól, de még így sem tudok elmenni amellett mennyire fenomenális feleségem van, aki végig támogatott az úton. Nélküle, ez így, ebben a formában megvalósíthatatlan lett volna.
A frissítés egy nagyon sarkalatos pont, nekünk diabosoknak pedig végképp. Meg kellett tanulnom olyan sűrű izotóniás (hipertóniás) italt keverni, ami egy 3 órás nyári kemény tekerésre elég. Meg kellett tanulnom, hogyan adagoljam a sókapszulákat. Mennyi CH kell a biciklitáv végén, hogy felkészüljek a futásra egy erős alap szénhidrát backuppal. Hogyan kell egy-két nap alatt a glikogénraktárakat feltölteni. Meg kellett tanítanom a gyomromat és a bélrendszeremet óránként akár 100-150gr CH elfogyasztására. Meg kellett tanulnom, mennyi inzulinra van szükségem akutan, miután befejezek egy ilyen CH konzumer edzést. Meg kellett tanulnom mikor kell koffein. (Arról, hogy ennyi gél, meg iso ital anyagilag mennyibe kerül, ne beszéljünk. - szerintem a jövőben elkezdek házilag gyártott iso irányában kísérletezgetni) Meg kellett tanulnom nemet mondani késő esti programokra, bulizásra, két három pohár jól eső nyár esti borra, a késői filmnézésekre. Az utolsó három hónapban szigorúan figyeltem, hogy ne sportoljak olyat, amitől megsérülhetek, a kórházi elkerülhetetlen helyzetek mellett se legyek beteg. Meg kellett tanulnom elmenni futni, ha csak éppen 1 órám volt szabadon és belefacsarni a hétbe minden edzést, ami elő volt írva, még ha elmaradásom volt (pl egész éjszakás műtét miatt), és így, egy napra három nap blokkja jutott. De az Ironman felkészülés egyik alapja, hogy megszoktatjuk a testünkkel a volumen terhelést. Így vagy úgy, de a heti volumennek meg kell lennie.
Eljött a verseny. Azért ezt a versenyt választottam, mert csodaszép a környék, több téli-nyári emlék is köt ide és nem akartam egy unalmas, sík versenyt lenyomni. Azt akartam, hogy egy EPIC Ironman helyszínt zsebeljek be. Csütörtöki ügyelet után indultunk péntek reggel. Szombat egész nap a regisztrációról, Transition1-2 bekészítéséről, biciklipakolásról, helyszínbejárásról, mentális és emocionális felkészülésről szólt. A trisuitom hátulján csináltam egy lyukat, hogy a hátsó zsebbe ki tudjam vezetni az inzulinpumpámat, ami a teljes úszás- bicikli- futás alatt velem lesz, és a vércukromat azon követem majd. Többször elérzékenyültem már aznap. Kint volt a felségem, kislányom és szüleim is, csodálatos élmény volt.
A verseny napján reggel a napsütéstől csillogó, környező hegyeket tükröző Zell-i tó partján sétáltunk a Starthoz a feleségemmel örömkönnyes szemmel. Az egész szervezés páratlanul profi volt, le a kalappal előttük. Hatalmas motivációval és lelkesedéssel ugrottam vízbe. Nem volt semmi tapasztalatom milyen ilyen verseny körülmények között úszni. Ment az adok kapok, rugdosás, rángatás, vállazás. Rettenetes volt így úszni, sokszor alig kaptam rendesen levegőt. Kevés az ilyen tapasztalatom. Az 1,9km úszásból 2,4km lett a folyamatos jobbra balra tolongás, helyezkedés miatt. 42 perc volt, ami a plusz táv mellett nem is rossz nekem. Közben tudtam, ha végre kiérek, onnan kezdődik az én terepem.
A transition hibátlan volt. Gyorsan öltöztem és már indultam is a biciklivel. Saját megítélésem szerint nagyon sok embert megelőztem biciklivel, folyamatosan javítottam a pozíciómat. Egy 15km-es sík után jött a Dienten am Hochkönig mászása, ami egy 20km-es emelkedő. Ott nagyon erősnek éreztem magam, a frissítés is tankönyv szerint ment. Az utolsó 2 km-en 15%-os emelkedő volt, ami a mezőnyt nagyon megszelektálta, sokan tolták a biciklit, nekem is bőven az optimális watt felett kellett tekernem hosszasan és féltem ennek még meglesz a böjtje később. A lejtőben a hajtűkanyarok veszélyesek voltak, többen estek is sajnos. Én egy biztonságos száguldással leértem és elkezdtem dolgozni azon, hogy feljavítsam az átlagomat. A síkon nagyon jól ment a tekerés. 65km-nél mindkét combom kicsit görcsölni kezdett, így alacsonyabb fokozaton magasabb pedálfordulattal mostam az izmaimat és isot + sót pótoltam. 10 km alatt rendeztem a helyzetet. Az utolsó 20km-en már csak a futáshoz töltöttem a CH raktáraimat. A cukrom mindeddig hibátlan volt (7-9 között).
A következő transition is jól ment, nem vesztettem időt. Futó cipő, sapka, extra gélek fel, és nyomás. Az elején még jók voltak a lábaim, hagytam is menni őket 4:45ös pace-el indultam el. Éreztem, hogy nem olyan gördülékenyen mozgok és a combjaim nem voltak olyan rugalmasak, mint általában. Kb. 5 km után jött az első holtpont. Több kis emelkedő volt az úton, ami nem lett volna jelentős, ha nincsenek az előzmények, de így megéreztem minden méternyi szintet. Sokat kellett tűző napon futni, így rengeteg vizet-isot-sót kellett innom és a gél/CH igényem is hatalmas nagy volt. 8as cukorral indultam és bár a bicikli végén 80gr CH-t még benyomtam és a futás első 4km-én is 60gr CH-t fogyasztottam, 6-ig csökkent a cukrom, így tudatosan lassítanom kellett. 5-ös pace-re álltam, ami sokáig működött, de 12 km után tovább kellett lassítanom, mert a lábaim is kezdtek fáradni és a cukrom se tudtam 6 felé vinni, 5 körül stagnált. Mindez további 90gr CH ellenére. Rendkívül sokat izzadtam, a pulzusom már nehezen tudtam emelni koffein ellenére is. Eldöntöttem, hogy egyik láb a másik után és nyomom tovább 5:15 körüli pace-el, a frissítőpontokon megpihenve. 16km-nál felszakadt valami és éreztem, hogy nem lenne illendő semmit benne hagyni ebben a versenyben, így ismét gyorsulni kezdtem. A végén már csak az ide vezető útra tudtam gondolni, a lélegzetelállító tájat figyeltem, a kislányomra, feleségemre és csodás, támogató családomra gondoltam. Sokat küzdöttem a könnyeimmel, mert rengeteg munkát tettem bele ebbe a felkészülésbe és éreztem, hogy az utolsó méterekhez közelítek. A célban már csak ünnepeltem, megöleltem az ott éljenző családomat és hatalmas ordítás melletti ünneplést követően, éremmel a nyakamban leültem sírni.
Életem legnagyobb kihívása volt ez a verseny, rendkívül sokat kért tőlem és én mindent beleadtam. A családom is rengeteg áldozatot hozott mindezért és boldog vagyok, hogy büszkévé tehettem őket. Azért írtam le a sok előkészületet is részletesen, mert ez a verseny nem egy napról szól, főleg, ha diabéteszes vagy. Arról szól, hogy felkészülsz mit csinálhatsz, ha begörcsöl mindkét lábad, mit kell tenni, ha irgalmatlan mennyiségű CH-ra van szükséged, mit csinálsz, ha az adrenalintól alig megy lejjebb a cukrod, mit csinálsz, ha a nem létező glikogénraktáraid is kiürültek már stb. stb.. Ezer szituáció történhet a versenyen és akkor lesz olyan életre szóló élmény és ekkora büszkeség (szerintem), ha úgy állsz oda, hogy tudod: "FELKÉSZÜLTEM, EZT MA SENKI NEM VEHETI EL TŐLEM".
