07/07/2026
Felhők felett – ahol egy időre megszűntek a határok
Grúzia nyugati részén, a Guria régió magashegyei között vannak olyan helyek, ahol a természet egészen különleges arcát mutatja. A Kis-Kaukázus nyugati vonulatai a Fekete-tenger közelsége miatt sajátos mikroklímával rendelkeznek. A párás tengeri levegő gyakran megakad a hegyoldalakon, így előfordul, hogy sűrű köd borítja, miközben a kétezer méter feletti hegygerinceken ragyogó napsütés fogadja az embert.
Július első napjaiban mi is ide indultunk Batumiból. Utunk a Vake Sairme településen keresztül vezetett, majd onnan tovább kapaszkodtunk a Bakhmaro térsége felé. Közel háromórás autózás várt ránk, amely során fokozatosan magunk mögött hagytuk a tengerpartot és egy egészen más világba érkeztünk.
Sofőrünk, Joni, már előző nap is velünk volt. Ritkán találkozik az ember olyan emberrel, akiről csak felső fokban lehet beszélni. Nyugodt, figyelmes, segítőkész volt, minden helyzetet magabiztosan kezelt. A szerpentines hegyi utakon is olyan biztonságérzetet adott, mintha minden egyes kanyart személyesen ismerne.
Ahogy egyre magasabbra értünk, egyszer csak eltűnt körülöttünk a világ.
Olyan sűrű köd vett körül bennünket, hogy néha alig egy méterre lehetett ellátni az autótól.
Éppen ezért volt meglepő, amikor integető emberek jelentek meg a kocsi előtt és segítettek nekünk leparkolni. Egyedül ez lehetetlen lett volna, hiszen a látótávolság gyakorlatilag nulla volt.
Őszintén szólva csalódott voltam.
Nem tudtam, miért jöttünk fel ilyen magasra, ha egyszer semmit sem lehet látni. Mivel előzetesen semmit sem tudtam erről a helyről, nem is sejtettem, hogy itt még bármi történhet.
Joni viszont egy pillanatig sem izgult.
Egyszerűen kinyitotta a csomagtartót, elővette a grillszenet, a tűzgyújtó eszközöket, az előzőleg bepácolt sertés- és csirkehúst, majd néhány perc alatt tüzet rakott.
Ekkor tudtam meg, hogy miért is hozott bennünket el ide.
A grúzok számára a magashegyi kirándulás nem egyszerű kiruccanás, hanem egy régi családi hagyomány. Nyáron, amikor a tengerparton már fülledt a meleg, sok család felpakolja az autót: grillszenet, pácolt húst, friss zöldségeket, sajtot, kenyeret és természetesen bort visznek magukkal. Felmennek a hegyekbe, ahol hűvösebb a levegő, és akár egész napot együtt töltenek.
A közös étkezés Grúziában jóval több, mint egy ebéd. A vendégszeretet, a család és a barátok együttléte a grúz kultúra egyik legfontosabb része. A hegytetőn elfogyasztott saslik, egy pohár bor és a közös beszélgetések ugyanúgy hozzátartoznak ezekhez a kirándulásokhoz, mint maga a lenyűgöző panoráma.
Ahogy néztem a családokat, megértettem, hogy ők nem egyszerűen piknikezni jöttek. Számukra ez az együtt töltött időről szól.
Különleges érzés volt magyarként bepillantani egy ilyen grúz családi hagyományba.
Amíg Joni a hússütéssel volt elfoglalva, én paradicsomot és paprikát szeleteltem valamint előkerült egy finom, sós helyi grúz sajt, üdítők és egy kellemesen édes grúz vörösbor is.
A hús meglepően gyorsan elkészült. Otthon sokszor hosszasan állunk a grill mellett, itt viszont szinte pillanatok alatt minden készen volt. Egyszerű volt, mégis fantasztikusan finom.
Kis idő múlva már együtt piknikeztünk az általam világ tetejének minősített mesebeli helyen egy fűbe terített pokrócon.
Az étkezés után Joni csak ennyit mondott:
– Megvárjuk a naplementét.
Elindultam felfedezni a környéket.
Rengeteg fotót készítettem valamint leültem a fűbe és egy hosszú, másfél órás meditációba kezdtem. A többiek beszélgettek, nézelődtek, én pedig egyszerűen csak jelen akartam lenni és magamba szívni a hely összes energiáját, amelyből szerettem volna minél többet hazavinni.
Séta közben még foltokban havat is találtam, amit meg is kóstoltam. Hogy milyen volt az íze? Arról csak annyit: a saslikhoz nem is hasonlítható.
Furcsa érzés volt. Július eleje volt, egyáltalán nem fáztam, mégis ott pihent a hó a hegyoldal egyes részein. Körülbelül kétezer méter felett jártunk, ahol a tél még nyáron sem adja fel teljesen.
Közben pedig lassan megtörtént a csoda.
A köd, amely miatt eleinte csalódott voltam, elkezdett feloszlani.
Nem teljesen.
Pont annyira, amennyire kellett.
Lassan kirajzolódtak a hegygerincek, alattunk pedig megjelent egy végtelennek tűnő fehér felhőtenger.
Olyan volt, mintha egy puha, mozdulatlan takaró borítaná be az alattunk lévő világot.
Repülőgépen ülve sokszor csodáltam már a felhőket felülről, ez most mégis más érzés volt. Mint egy szőnyeg terült el a lábaim alatt, mely fantasztikus élménnyel ajándékozott meg.
A nap lassan ereszkedni kezdett a horizont felé, aranyszínűre festve a felhőket, a hegyeket és mindent, ami körülöttünk volt.
Hiába készítettem rengeteg fényképet.
Hiába vettem fel videóra.
Most, amikor visszanézem őket, tudom, hogy egyik sem adja vissza azt, amit ott éreztem.
Vannak helyek, amelyeket nem lehet képernyőn keresztül megmutatni.
Ott kell lenni.
Le kell ülni a fűbe.
Hallgatni a csendet.
Figyelni a felhők lassú mozgását.
És egyszerűen csak hagyni, hogy az ember belemerüljön a végtelenségbe.
Valami egészen különös érzés kerített hatalmába.
Nem a naplemente volt a legfontosabb.
Nem is a felhőtenger.
Hanem az a szabadságérzés, amit ott átéltem.
Mintha megszűntek volna a korlátok.
Mintha minden lehetséges lenne.
Mintha nem létezne idő.
Azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a pillanat, és soha ne kelljen elindulni lefelé a hegyről.
Persze végül elindultunk.
A nap lebukott a hegyek mögött, mi pedig visszaültünk az autóba, és az éjszakában elindultunk vissza.
De én tudtam, hogy ezen a napon nemcsak egy újabb helyet ismertem meg Grúziában.
Hanem kaptam valamit, amit sem fényképen, sem videón nem lehet hazavinni.
Egy érzést.
Hogy néha tényleg léteznek olyan pillanatok, amikor az ember úgy érzi, nincs fölötte más...
csak a végtelenség.
És egy emléket, amelyre még nagyon sok év múlva is ugyanazzal a mosollyal fogok visszagondolni.
Ha te is szeretnél ilyen élményeket átélni, keresd Lindát a https://www.facebook.com/groups/gruzia.turak.kirandulas/ csoportban.
________________________________________
Kedves Olvasó!
Ha szereted azokat az utazásokat, amelyek nemcsak új tájakat, hanem új nézőpontokat is adnak, akkor jó helyen jársz. Az Utazásmentor blogon nemcsak azt mutatom meg, merre jártam, hanem azt is, hogyan változtatott meg egy-egy élmény. Ha szeretnél velem együtt felfedezni új országokat, kultúrákat és néha önmagadat is, iratkozz fel a hírlevélre – örömmel viszlek magammal a következő útra is. https://www.utazasmentor.hu
