06/09/2026
Na, megint jelentkezem, mert azért nem tűntem el a kis oldalamról. 😂
Csak néha egyszerűen nincs miről posztolni. Nem fogom minden kedden megírni, hogy „ma is futottam 10 kilométert, kétszer pisiltem és láttam egy kutyát”. 😂
Két hét szabadság után ezen a héten végre úgy éreztem, hogy kezd minden a helyére kerülni. Edzések megvoltak, a lábak is kezdtek visszatérni, én pedig már majdnem elhittem, hogy talán most az élet végre békén hagy.
Hát persze, hogy nem. 😂
Ma jött a 30 km.
15 kilométerig minden fasza.
Aztán egy rossz lépés.
Boka: „Szia Rolcsi, én mára kiszálltam.” 🤦♂️😂
És akkor jött az első reakcióm, amire őszintén nem számítottam.
Könnyek. Sírás.
Nem azért, mert nem lett meg a 30 km.
Hanem mert abban a pillanatban hirtelen az volt a fejemben, hogy mi van, ha ennyi volt? Mi van, ha három hónap munkája megy a kukába egyetlen rossz lépés miatt?
És na, akkor azért összedőlt egy kicsit a világ.
Lehet kívülről azt mondani, hogy „ugyan már, csak egy bokafájdalom”, de amikor hónapok óta ezért kelsz fel, ezért edzel, ezért mondasz le dolgokról, és már látod magad előtt a célt, akkor egy ilyen pillanat kurvára meg tud ütni.
Most már kicsit lehiggadtam. 😂
A boka megkapja, amit kell, én pedig megpróbálom nem diagnosztizálni magam Google doktorral ötpercenként. 😂
Vannak hullámvölgyek.
Most én nagyon azt érzem, hogy megint az egyikben vagyok.
De egy dolgot azért megtanultam az elmúlt hónapokban:
nem az számít, hogy hányszor borítanak fel, hanem hogy végül felállsz-e.
Úgyhogy most pihi, figyeljük a bokát, aztán meglátjuk.
Október 11. még mindig ott van a fejemben. ❤️🔥
És ha kell, most egy kicsit lassabban, egy kicsit óvatosabban, de megyünk tovább.
Mert Rolcsi lehet sírni fog…
lehet káromkodni fog…
lehet a bokájával is összeveszik… 😂
De feladni azért nem fogja. ❤️
